8. fejezet

Sziasztok ^^

Meghoztam nektek az új fejezetet. Belecsöppenünk a szerepjátékba, és szépen lassan komolyodnak az érzelmek.

Kérlek, íjrátok meg nekem a véleményeteket kommentben, hiszen csak ebből tudom meg, hogy jó irányba haladok-e vagy se :)

Jó olvasást mindenkinek ^^

A tekintetem a tévé képernyőjére tapadt. Fogalmam sem volt, melyik csatornát néztem éppen, de valami főzős vetélkedő ment, és éppen fésűkagylót kellett főzniük. Elég nehéznek tűnt. Haha, a kis hülye elrontotta!

Amint feltűnt, milyen szánalmasan festhettem kívülről, előre biccentettem a fejem. Koncentrálj, Sammy, neked most más dolgod van!

A dohányzóasztalon ott fehérlett egy köteg papír, amit tegnap este kutyafuttában Annabell dobott be hozzám. Ez a játék alapja és az én szerepem… őszintén, még bele sem néztem. Valahogy nem fűlött a fogam az egészhez, bár neki kéne látnom a dolognak, hiszen ma délután fogunk kivonulni az erdőbe. Még mindig nem tudom megbocsájtani, hogy emiatt fogok lemaradni a gólyatáborról, gyakorlatilag az első esélyemről a szocializálódás felé. Így jóval nehezebb lesz beilleszkedni.

A gondolatra összefogtam magamon Vincent pulcsiját és magam elé húztam a lábamat. Talán szólnom kéne Rikáéknak, hogy ne számítsanak rám.

Felvettem a laptopot az asztalról és gyorsan végigpörgettem a MyBookomat, közben pedig végig Rika neve felé kacsintgattam. Miután már nem találtam semmi érdekeset, rá is kattintottam, sőt már gépelni is nekiálltam az üzenetet, de valami megakasztott. Én nagyon megkedveltem a kis féljapán őrültet, de nem voltam benne biztos, hogy ő is ugyanígy érez… márpedig, ha nem, elég furcsa lenne csak úgy ráírni, hogy nem megyek, nem? Ezért inkább hagytam. Megszoktam már, hogy mindig később magyarázkodom a dolgok miatt, úgy sokkal könnyebb volt nekem. Valószínűleg észre se fogja venni, hogy nem vagyok ott.

Nagy sóhajtással nyugtáztam, hogy a nagyvárosban kialakult kisebbségi komplexusom még mindig nem sikerült legyőznöm. Egyszerűen képtelen voltam elhinni azt, hogy bárkinek fontos lennék azok közül, akik nekem fontosak. Kivéve persze Vincentéket.

Csak ekkor tűnt föl, hogy az ujjaim a nagy, kapucnis pulcsi lelógó fémvégeivel játszottak, közben pedig bárgyú vigyor terült szét az arcomon. Basszus, rettentően hiányoznak. Egyfolytában. Vajon tényleg olyan jó dolguk van, mint ahogy azt Daniel mondta? Remélem. Bár azért kicsit jó érzés lenne tudni, hogy nem véletlenül aggódtam magam halálra. Mármint… nem akarom, hogy bajuk essék, csak mégis. Az egésznek már pusztán az emlékétől ismét gyorsan dobogni kezdett a szívem. Szerintem sosem fogom teljesen megbocsájtani a szomszédnak a habozását, és hogy hagyott engem majd megveszni a félelemtől. Kis szemét.

Hm. Vajon milyen lesz majd? Azt pontosan tudtam, milyen hercegnős leszek én, de ő vajon hogyan fog festeni barbárként? Valószínűleg túlzottan is jól fog neki állni, hiszen rettentő magas, elég nagydarab, vaskos a borostája, és úgy emlékeztem a kefélős-szembenézős esetből, hogy a mellkasát sem szőrteleníti. Hah, még szerencse. Teljesen elrontaná az egészet, ő így természetes. Így tökéletes. Mondjuk arra is kíváncsi vagyok, vajon mennyi szerepünk lesz majd együtt, mennyit leszünk egymás közelében. Pontosan tudtam, bármennyire ellenkezek is ellene, megnyugtatna a jelenléte…

Automatikusan a papír felé nyúltam, hátha írnak valamit erről, de az első öt oldal után is még csak a világot és a benne élők kasztját és faját taglalták. Tipikus történetnek tűnt: emberek, királyok, barbárok, óriások, gonoszok, és a többiek. Ezután következett a mi országunk… jobban mondva az én országom, Nesiril. Fiatal királyság, amely rossz viszonyt táplált a szomszédjával, Desiralisszal, így nem is csoda, hogy elrabolták a rokonaimat. Az sem könnyíti meg a helyzetet, hogy a földemet hét törzsre tagolódó barbár csapatok lakják, akik nem akarnak fejet hajtani a királyi hatalomnak, ezért rendszeresen dúlnak és fosztogatnak a városaimban. Szerencsémre viszont az törzsek korábbi vezetőit megtámadta és megölte egy desiralisi hadúr, ezért hajlandóak szövetkezni velünk, és megvívni a csatát a nagybátyámért és a testvéremért. Addig is, amíg ők távol vannak, én irányítom a hadsereget és a királyságot. A segítségemre van három hadúr és megannyi tanácsadó, de vigyázat, akadnak köztük árulók is.

Hűha, azért ezt elég alaposan megtervezték… vajon ők tudják, ki az áruló, vagy ez csak ilyen hirtelen jött dolog? Mindenesetre érdekes.

Az én jellememről nem írtak semmi különöset, csupán annyit, hogy legyek határozott, és alakítsam úgy az eseményeket, ahogy az nekem tetszik, hiszen mégiscsak uralkodó volnék, vagy mi.

Azért ezt így nem érzem teljesen fairnek. És nem is akartam ezt az egészet, de erre, ha én elrontom a dolgot, egy csapat favágó fog életem végégig utálni. Túl nagy teher ez egy egyetemista lánynak.

Kicsit nevetgéltem magamban. Ez egészen hercegnős volt. Talán bele fogok jönni majd az egészbe. Kíváncsian lapoztam tovább a papírok között, hiszen még megannyi volt vissza, de nem jutottam vele túl sokra, mert valaki megzavart. Néhány kopogás után Annabell boldog, élesen metszett arca nyomult be az ajtón.

‒ Itt vagy, Sammy? ‒ kérdezte vigyorogva.

‒ Aha, persze. ‒ A kanapéról ülve integettem neki, közben a papírokat visszadobtam az asztalra.

‒ Na, átolvastad már? – Az arcával feléjük bökött, miközben felém közeledett, majd ledobta magát mellém a kanapéra, és a kezembe nyomott egy pohár kávét.

‒ Még nem teljesen. ‒ Felé nyújtottam a kezem, és átvettem az italt. ‒ Köszi.

‒ Az nem túl jó. Te vagy a királynőnk, Sam, tudnod kell, mi a dörgés.

‒ Akkor gondolom, nem csak egy papírmasé királynő leszek, mi?

‒ Az akarnál lenni? ‒ vonta fel a szemöldökét.

‒ Jaj, dehogy! – ellenkeztem a kezemet lóbálva. ‒ Csak tudod… nekem ez az egész nagyon idegen.

‒ Ne izgulj, minden oké lesz, én ott leszek melletted és segítek, amikor csak kell. Amúgy se olyan komoly ez a dolog… bár mindenki hallgatni fog rád és tisztelni, és a döntéseid befolyásolni fogják a játék kimenetelét, na de a jó döntések miatt vannak a tanácsadók, nem?

‒ De, azt hiszem…

‒ Na – csapott a combomra ‒, készen állsz?

Nem válaszoltam, csak elmosolyodtam és felálltam, hogy lehozzam az emeletről a ruhákat. Bármennyire is kétségeim voltak, azért nem bántam, hogy kis időre én leszek a dolgok középpontjában. Lehet, hogy ettől rossz ember leszek, de végre nem kell majd olyanokon jártatni az eszem, mint hogy valakit érdeklek-e vagy se. Pár napig mindenkit érdekelni fogok.

Széles mosollyal az arcomon adtam át az a zacskót Annabellnek, amelyiket fel akartam venni az első napon.

‒ Ez tuti jó lesz? – rázta meg kétkedve, amire én csak forgattam a szemem.

‒ Tuti.

‒ Na, akkor mire vársz? Vedd föl!

Mivel tudtam, hogy rengeteget kell majd segítenie nekem, hiszen egy valamelyest fűzős darabról volt szó, inkább nem vonultam be a fürdőbe. Ott előtte vetkőztem le és húztam magamra fel a hófehér, könnyű anyagú alsóruhát, amit mögém lépve Anna meg is kötött a hátamon. Rutinos kezekkel fonta össze a szálakat, majd meghúzta őket, ezzel formát adva az amúgy nem túl formás, egyenes derekamnak.

Olyan volt, mintha évek óta együtt dolgoznánk. Nem is kellett mondanom semmit, csak felemeltem a karom, ő pedig rám húzta a sötétkék anyagból varrt darabot. Amikor kibukott a fejem a ruhából észrevettem, milyen komoly arccal végezte a folyamatot. Ismét csak ekkor csapott belém, hogy hiába kedvelem Annát, ő nem azért igazodik ennyire az én mozgásomhoz, mert ismerjük egymást, hanem mert neki ez a munkája. Ez kicsit csalódottsággal töltött el. Rossz érzés volt szinte számomra idegenekhez ilyen mértékben ragaszkodni. Túlságosan veszélyes, hiszen ők javarészt nem viszonozták ezeket az érzéseket. Tapasztaltam már ilyesmit eleget. Éppen ezért visszafogtam a kislányos ujjongást, és hidegen mosolyogtam, mint ahogy az Wendy tenné.

Egy könnyed mozdulattal kihúztam a hajamat a ruha alól, addig Annabell a szőrmegallért vette elő a táskából, majd óvatosan a ruhára csatolta a dekoltázs és a nyak mentén. Ezt követően megállt előttem, és először kissé kritikusan, majd egyre kedvesebben nézett rám.

‒ Tényleg jó lesz – mosolyogta végül.

Lehajolt, meglebbentette a sötétkék bársonyszoknyát, megigazította az aranyszínű övet a csípőmön, és kicsit lejjebb húzta a felső részt, hogy jobban kidobja a dekoltázsom.

‒ Már csak a hajad kell megcsinálni, aztán én is elkészülök, és mehetünk is. Tudsz fonni?

‒ N-nem igazán – hebegtem zavartan, ám mielőtt választ kaphattam volna, ismét kopogás hallatszott az ajtó felől.

Kíváncsian nyitottam ki a bejáratot, ahol meglepetésemre két talpig fantasybe öltözött lány állt. Te jó ég! Ez Rika és Nao!

A döbbenettől a számhoz kaptam, meg sem bírtam szólalni, és kellett pár másodperc, amire elröhögtem magam.

‒ Na? Na? – tárta szét a karjait a diákos, végigsimított a rubinvörös ruháján és a befont haján. Láthatóan büszke volt a küllemére. Naomi csak negédesen vigyorgott mögötte.

‒ Ti mégis mit kerestek itt? – nyökögtem egyszerre kiábrándulva és boldogan.

‒ Meg lettünk hívva – dicsekedett Naomi. Szőke fürtjei tökéletes kontyban ültek a feje tetején.

‒ H-hogy mi? – kérdeztem vissza elkerekedett szemekkel. ‒ Mikor? Ki?

Rika hosszú lábaival mellém szökellt és a karját átvetve a vállamon húzott magához.

‒ Benne vagy egy ekkora buliban, és nekünk nem is szólsz? Komolyan kihagytál volna minket?

‒ De én… a gólyatábor…

‒ Ki a francot érdekel a gólyatábor?

‒ Hát… én szívesen elmentem volna, mármint… beilleszkedés meg minden…

‒ Jaj, ne szórakozzunk már, Sammy, ennél a játéknál bulibb dolgot kitalálni se lehetne! Ha ilyen lehetőség van, mégis ki akarna menni egy hideg, poros kunyhóba, ahol maximum a pia és néhány kanos gólya melegítene fel?

‒ De… komolyan jönni akartok? ‒ Hiába láttam rajtuk a lelkesedést, hihetetlen volt, hogy kihagynák az egészet. Inkább Naora néztem, hiszen ő is elsőéves volt, akárcsak én. ‒ Nem félsz, hogy ki fognak utálni?

‒ Ez nem ilyen komoly dolog – legyintett. ‒ Senki sem kövez meg, ha kihagysz egy bulit, majd a következőre elmegyünk.

‒ Így van! – kiabált Rika, aki ezt követően azonnal a vigyorgó Annabellre nézett. ‒ A hajával lesz valami csinálva, ugye?

Válaszul csak bólintott.

A lány már éppen húzni kezdett magával a konyha felé, amikor kibújtam a karja alól, és kicsit eltávolodtam tőlük.

‒ Most tényleg… örülök, hogy itt vagytok, de hogy kerültök ide? Ez nem ilyen… belső körös dolog?

‒ A belső körből hívtak meg – magyarázta Naomi.

‒ De mégis ki? – bámultam rá értetlenkedve.

‒ Hogyhogy ki? Hát Daniel – válaszolta hetykén, de én ettől majdhogynem színrohamot kaptam.

‒ Mi van? – szegeztem neki ledöbbenve.

‒ Tegnap este bejött kajálni a Marcóba, és én is éppen ott voltam. Felismert.

‒ M-mi? Komolyan? ‒ Hűha… Daniel csupa meglepetés. Csupán egyszer találkozhatott Naomival, mégis megjegyezte az arcát? Furcsa.

‒ Aha, én is meglepődtem. Tök természetesen jött oda, mintha régóta ismernénk egymást. A randim kicsit meg is orrolt, azt hitte, hogy megcsalom – kuncogott. ‒ Na, mindegy. Szóval elmesélte a helyzetet, hogy úgymond kötelező megjelenned a játékon, és nagyon bánod, hogy nem mehetsz el a gólyatáborba, így felajánlotta, hogyha esetleg lenne kedvem elmenni, akkor menjek, és akkor te se leszel egyedül.

Teljes sokkban álltam vele szemben. Előző délután Dan totálisan kikelt magából a gólyatábor miatt, de mégis hajlandó volt az egészet más szemszögből nézni. Az enyémből.

Szinte éreztem, amint leolvad az arcom a helyéről. Az összes vér a fejembe tódult, amitől elszédültem, a térdem pedig megroggyant.

‒ Azt mondta, nem akarja, hogy emiatt kimaradj az egészből, és legalább mi legyünk melletted. ‒ Naomi hangja szinte simogatóan mélyre bódult. ‒ Én pedig elhívtam Rikát is, hiszen gondolom, hogy elég elfoglalt leszel.

‒ Meg amúgy is. Rika imádja az ilyeneket – magyarázta magáról feltüzelve. ‒ Meg amúgy sem hagyhatom, hogy rosszul érezd magad. És nem fognak emiatt kiutálni, ne félj.

Nem válaszoltam. Ha akartam, se tudtam volna, az egész erőmből annyira telt, hogy meghatódva bólogassak.

‒ Nem tudom, mit mondhatnék – nyekeregtem.

‒ Csak mondd, milyen hajat szeretnél – tárta szét a karjait Rika kacagva.

Erre a kijelentésre Annabell azonnal elkapta a tekintetem, és az asztalhoz parancsolt, én pedig teljesítettem, amit kért. Gyorsan ő is átöltözött, hasonlóan szép ruhát vett fel, mint mi, bár ő saját magának is bármi gond nélkül meg tudta kötni. Anna elképesztően karcsú volt, talán már túlzottan is, de szerencsére az életvidámságából látszott, hogy nem beteg.

‒ Valaki tud fonni? – kérdezte, miközben mögém húzott egy másik széket, amire aztán leült. Nao jelentkezett, és ugyanígy tett egy másikkal, így hárman egymás mögött ülve babráltunk a másik hajával.

Anna erős, rutinos kezekkel szedte szét a tincseket a hajamon, amiket a legkülönbözőbb formákban fogott aztán össze. Furcsa érzés volt, amikor hozzámért, olyan hivatalos, mintha egy fényképezésre készülnék.

‒ Ezt meddig gyakoroltad? – csúszott ki belőlem.

‒ A fonást?

‒ Aha.

‒ Nálunk ez elkerülhetetlen. Egy jó stylist mindenfélét tud csinálni mindenféle zsinórral vagy lelógó izével, hiszen ha elszakad egy ruha egy gála előtt, úgy kell megoldani, hogy ne látszódjon a hiba.

‒ Történt már veled ilyen?

‒ Ó, szivi, ha tudnád!

‒ Mesélj! – kuncogtam.

‒ A New York-i divathéten az egyik celeb… sajnos nem mondhatok neveket, köt a titoktartás ‒ nevette ‒, szóval az egyik celeb rálépett egy méregdrága Versace ruha aljára, ami amúgy is elég lenge volt és nehezen felvehető. Talán mondanom se kell, hogy az egész szanaszét szakadt, nekem pedig meg kellett oldanom az egészet. De sikerült.

‒ Hogyan?

‒ Szerintem csoda volt – jelentette ki magabiztosan. ‒ De senki nem vette észre.

‒ Neked nem fura ott? – Ismét egy új kérdés bukott föl a számból, aminek talán nem kellett volna.

‒ Mármint mi?

‒ Mistmountain után New Yorkba menni.

‒ Ilyen az élet, szívem. Mistmountainen kívül is van világ.

‒ Csak nekem az a világ nem tetszik…

‒ Lehet, hogy csak rossz helyre mentél. ‒ Szerintem észre se vette, de amikor ezt mondta, gyengéden végigsimított a hajamon.

‒ Kik lesznek ott? – kérdezte tőle Rika izgatottan.

‒ Mindenki. Tényleg mindenki, aki csak el tud jönni. Nagyjából az összes favágó és néhány rokonuk is.

‒ Wendy is? – érdeklődtem.

‒ Persze. Ő Garry, a főszervező felesége.

‒ Garry és Wendy Wilkinson? ‒ Rika hangja baljóslatúan csengett. Felnyitottam az eddig csukott szemem, és valóban elég sokatmondóan kacsintgatott Anna felé.

‒ Aha – felelte az elnyújtottan.

‒ Mi a gond? – fészkelődtem.

‒ Nincs semmi, csak állítólag… nem túl jó a házasságuk – magyarázta a diákos.

‒ És még nagyon szépen fogalmaztál. Lakat legyen a szátokon, lányok, de erős gyanúm van afelé, hogy Wendy nagyjából a fél favágói gárdával lefeküdt már.

‒ Csalja a férjét? Hiszen olyan jó feleségnek tűnt. ‒ Annabell mondatai őszintén megleptek. Ha valakiből, hát belőle nem néztem volna ki ezt, hiszen mindenben tökéletes volt.

‒ Jó szerető. De ez tényleg titok! Ha bármit visszahallok, letagadom!

‒ Oké, persze – bólogattunk egyszerre, de én elgondolkodtam.

A lányok tovább folytatták a cseverészést, nekem viszont csak Wendy járt a fejemben. Nem tudom, mivel fogott meg ennyire, de úgy éreztem, mindenképp rá kell majd hasonlítanom a jövőben. Olyan gyönyörű és higgadt akartam lenni, mint ő. Mindig is ilyen személyiségre vágytam, erre tessék. Megvolt az árnyoldala.

Az utolsó simításokat is elvégeztük, aztán már csak azon kaptam magam, hogy kulcsa zártam az ajtót. Legközelebb már Max és Vin is itt lesznek.

Gyalog mentünk a helyszínre, hiszen bármiféle modern kütyü tiltott volt ebben a pár napban, így az autó is. Nem volt túl közel a helyszín, éppen azért kimelegedve, lihegve értünk a táborhoz, hiába volt a hőmérséklet tíz fok alatt.

A kimerültség miatt már-már kételkedni kezdtem abba, hogy megéri-e ez az egész, de amikor megpillantottam a fák között a hatalmas, korhű sátrakat és a sok favágót, ahogy lovagnak, mágusnak vagy barbárnak beöltözve ültek a tűz körül nevetve, már egyáltalán nem volt kétségem.

Eltökélve haladtunk a tábor felé, de még mielőtt beléphettünk volna, megpillantottam Danielt és a földbe gyökerezett a lábam. Az a bolond a késő nyári hűvösben félmeztelenül mászkált, a felsőtestét csupán egy kicsi szőrmekucsma takarta a vállánál és két bőrszíj X alakban a mellkasán. A bordái mentén sötétkék festékkel húztak csíkokat, alul pedig bőrnadrágot és bőrcsizmát viselt. Jelenleg az egész valója majdnem széthasadt a férfiasságtól, amin az se könnyített, hogy éppen fát vágott. Végül is mi mást csinálhatna?

Kissé lemaradtam a lányok mögött, ők észre sem vették őt. Komolyan csak nekem tűnt fel? Tényleg csak én csorgattam rá a nyálam? Szerencsétlen vagyok…

Egy pillanat alatt a szomszédom észre is vett minket. Mintha tilos lenne bemennem hozzájuk, elém loholt, belém karolt és elvont engem a fák közé. Rikáék meglepődve néztek utánunk, de még csak magyarázkodásra sem volt időm.

‒ M-mi ez az egész? – faggattam a férfit, aki nem felelt semmit, csak vitt előre a rengetegben úgy jó harminc métert. ‒ Dan!

‒ Nyugalom – nevetett. ‒ Nem rabollak el.

Végre megálltunk az erdő egy sűrűbb részén. Az elszínesedő lombokon megült a pára, mint ahogy a füvön és a bennük lévő gallyakon is. Néhol finom esőként hullott alá egy-egy levél.

‒ Te meg vagy őrülve – nevettem ránézve. ‒ Mi ez a hacuka?

‒ Talán nem tetszik? – Miközben kérdezte, belekapaszkodott az övtartójába, és elmélyítette a hangját.

‒ Dehogynem, csak… ‒ Hogy a francba ne tetszett volna? Túlságosan is tetszett. Nehéz volt nem a robusztus izmait figyelni. ‒ Nagyon meg fogsz fázni.

‒ Megéri.

‒ Miért hívtál ide?

‒ Minden rendben? Kedvesek voltak a lányok? El tudtad olvasni a leírást?

‒ Minden rendben, Daniel – somolyogtam. ‒ És köszönöm.

‒ Mit?

‒ A lányokat – mondtam, közben zavartan megvakartam a homlokom. ‒ Komolyan.

‒ Láttam, mennyire szomorú voltál, hogy nem lehettél velük. Ezért szóltam nekik.

‒ Köszönöm. ‒ A legszívesebben megöleltem volna, szinte éreztem a kényszert a testemben, de tudtam, hogy furcsán venné ki magát az egész.

‒ Hoztam neked valamit – emelgette a szemöldökét.

A hátul lógó kis bőrtáskájába nyúlt, és elővett belőle egy kicsi, de annál csinosabb aranyszínű koronát. Igazi ötvösmunka lehetett. A darab nem volt túlcsicsázva ékkövekkel, csupán önnön magában, a fémből fonva lett tökéletes.

‒ Ez minden évben jár a királynénak – búgta, majd közelebb lépett hozzám, és gyengéden a fejemre helyezte. Ezután kicsit eltávolodott tőlem, de nem mért végig, egész idő alatt csak az arcomba bámult. ‒ Tökéletes.

A kezeim védekezőleg a hátam mögött összekulcsolódtak, máskülönben biztos, hogy hozzáértem volna. Úgy nézett rám, mint aki minden porcikájával ugyanezt akarta megtenni. Semmi mást, csak hozzáérni a másikhoz úgy, hogy az nem baráti, hanem valami teljesen más. Láttam már rajta ezt a nézést, méghozzá az álmomban.

‒ Menjünk! ‒ Szívott egyet az orrán, és elfordult tőlem. Úgy tett, mintha az egész nem lett volna. Lehet, hogy csak én értem félre a dolgot? Mégis mit akarhatna tőlem Dan? Én mit akarhatnék tőle? Azt hiszem, hogy egyelőre csak megérintetni… de a kezeim görcsösen kapaszkodtak egymásba.

‒ Daniel! – szóltam utána még utoljára, amire készségesen felém fordult. ‒ Szerinted… hogy lehetnék jó királynő?

‒ Nem tudom. Igazából az a lényeg, hogy mindegy, milyen összezavarodott vagy, a többiek ne lássák ezt rajtad. Legyen olyan… királynős nézésed, tudod.

‒ Nem, nem tudom – nevetgéltem zavartan. ‒ Az milyen?

‒ Nézz úgy, mintha utálnál mindenkit. Próbáljuk ki! – Vigyorogva telepedett meg előttem, megvetette erős lábát a földön, és kis terpeszbe ereszkedett. ‒ Nézz rám úgy, mint akit teljes szívedből gyűlölsz!

‒ Á, mindegy, már értem a lényeget – legyintettem, és elsiettem mellette. Hátra se néztem.

Igazából fogalmam sem volt, miről beszélt, de nem vehette észre rajtam, hogy már nem bírtam rá még csak viccből sem úgy nézni, mint akit teljes szívemből gyűlölök.