7. fejezet (+18!)

Na, ilyen az, amikor fél fejezetet akarok írni, mert nincs időm. Lesz belőle 9 és fél oldal :D

Ne haragudjatok az előző heti kimaradásért, szerintem most duplán bepótoltam. Már csak azért is, mert 18+-os a rész :O Sose volt még ilyen. Annyira azért nem durvulunk, de kezdünk belecsapni a lecsóba, szóval jobbnak láttam feltüntetni a dolgot.

Kérlek, mindenképp írjátok meg nekem a véleményeteket, iratkozzatok fel és olvassatok! :3

Furcsa volt reggel a csendre ébredni. Megszoktam már, hogy a fiúk valamit mindig zajonganak, most viszont nem. De legalább már tudtam, hogy biztonságban vannak.

Erőtlenül nyúltam az éjjeli szekrényen csörgő telefonom felé. Mivel hamarosan elkezdődik a suli, próbálom magam a koránkeléshez szoktatni, több-kevesebb sikerrel.

Mormolva nyomtam ki az ébresztőt, majd anélkül, hogy bekukucskáltam volna Daniel ablakán, felnéztem az égre. Rettentő csúnya lett az idő, mondhatni, már igazi ősz lett. Azért arra nagyon kíváncsi leszek, hogy vajon viharban is megtartják-e majd a játékot. Nem sírnék, ha nem…

Épp, amikor erre gondoltam, hatalmas villám hasított át az égen, majd néhány másodperccel később olyan hangos dörgés támadt, hogy még az ablakok is beleremegtek. A hatalmas, áztató esőcseppek átláthatatlan függönyt alkotva zúdultak le a földre. Ismertem ezt a fajta zivatart, a nagyvárosban is nagyon sokszor volt hasonló; ilyenkor épp elég volt csak pár másodpercet odakint tölteni, és az ember azonnal bőrig ázhatott. Tökéletes időzítés egy forró zuhanyra.

A gondolattól máris sokkal jobb kedvvel pattantam ki az ágyból és siettem le a földszintre a fürdőbe. Azért mégiscsak akadt valami haszna, hogy a fiúk nem voltak itthon. A lépcsőn félúton eszembe jutott valami. Megálltam, majd egy kaján vigyorral az arcomon lehúztam magamról a pizsamafelsőt. Eddig sose volt rá alkalmam, hogy odahaza meztelenkedjek, és az igazat megvallva mindig furcsán néztem azokra az emberekre, akik ezt csinálták. De most…

Odabent elég hideg volt. A vihar szinte az összes maradék meleget kiszívta a ház falai közül, és az sem segített túlzottan, hogy amióta a fiúk eltűntek, nem is fűtöttem be. Épp ezért kicsit megráztam magam, ahogy kezdett végigfutni a bőrömön a hűvös. Furcsa érzés volt, hogy a melleimet nem fedte el semmi, és csak úgy meredtek előre a világba. Ja, hát azt hiszem, hogy ezt többet nem fogom csinálni… még így is, hogy senki sem látott, épp elég kínos volt. Elég túlértékelt dolog, de talán most az egyszer beleférhet. Elengedtem a dolgot egy lemondó vigyorral, majd újra nekiindultam.

Éppen hogy leértem a lépcsőről és fordultam ki a sarokból, amikor a bejárati ajtó egyszer csak kinyílt. Daniel lépett be rajta csurom vizesen, a kezében egy kosarat markolászva. Lett volna néhány másodpercem felsikoltani és visszafutni, vagy legalább eltakarni magam a levetett pólómmal, azonban a férfi nyakán lefolyó vízcseppek látványa, amint eltűntek a kabátja alatt, túlságosan is lekötött ahhoz, hogy cselekedni bírjak.

A szomszédom még mindig nem látott meg engem, szórakozottan, halkan dudorászva zárta be maga mögött az ajtót, aztán lerúgta a cipőjét és ledobta magáról a kabátját, csak ezután vett észre.

Istenem, úgy szégyellem magam! Teljesen olyan, mintha szánt szándékkal akartam volna elcsábítani, pedig nem. Egyszerűen én csak nem bírok cselekedni. Ott állt velem szemben, láthatóan nem volt képes megszólalni a látványtól, zavartan és fülig pirulva akart elfordulni, viszont a tekintete egyfolytában visszafordult a pihegő mellkasom felé. Láttam rajta, hogy mit akart, láttam rajta, hogy küszködik, hogy visszafogja magát. Pontosan úgy, ahogy én is. Semmi mást nem akartam, csak a hatalmas, meleg tenyerét a meztelen derekamon érezni.

‒ B-bocsánat. ‒ Aztán végül mégis magam elé vettem a fölsőmet. Nem tudtam mire vélni az iménti viselkedésem, beszélni pedig úgy egyáltalában nem is akartam róla, ezért inkább bevonultam a fürdőszobába. Minden ezutáni csak kínos lett volna. Még kínosabb.

Vajon mit gondolhat ő ezek után?

A forró víz fehér páraként csapódott ki a fürdőszobában. Olyan sűrű volt és fojtogató, hogy már alig kaptam tőle levegőt, és próbáltam erre fogni, hogy ennyire szédült a fejem. Pedig őszintén tudtam, hogy mindez csak hazugság. Csupán arról volt szó, hogy a hideg nappali után a meleg víz pontosan olyan érzést keltett bennem, mintha Daniel forró bőre fedné be az enyémet.

Vajon mi lesz, ha kimegyek? Ott lesz még? Mit fog csinálni? Én mit fogok csinálni?

Szégyelltem magam, amiért ennyire akartam őt. Mindvégig tetszett nekem úgy, mint férfi, de sosem kívántam meg. Ennyire, hogy félmeztelenül ne tudjak cselekedni, biztosan nem. Miért lehet ez? Talán mert nincsenek itthon a fiúk, és ilyen furcsa hatással van rám egy számomra vonzó férfi közvetlen jelenléte? De az is lehet, hogy tudom, hogy ez az egyetlen esély arra, hogy ne bukjunk le. Egészen addig, amíg a rokonaim nincsenek itthon, bármi történhet közöttünk, azt soha senki nem fogja megtudni. Más esélyünk úgyse lenne. Meg nem is kell. Minek? Az istenért, tizenöt évvel idősebb mint én, mégis hogy néznénk ki egymás mellett?

Az arcom a tenyerembe temettem, hagytam, hogy a hajamon is végig folyjék a víz. Láttam kettőnket a lelki szemeim előtt. És valójában baromi jól mutattunk együtt.

Elzártam a csapot, ezután még vagy egy percig lehajtott fejjel próbáltam összeszedni a gondolataim, de mindhiába. Rossz ember vagyok. Rossz lány vagyok. Nem tudtam, mi fog történni, ha kimegyek, de azt pontosan tudtam, hogy én mit akarok, mi történjen.

A megszáradt ruháim a szárogatón lógtak, zoknival, melltartóval és bugyival együtt. Ott volt előttem egy egész szett, én mégis inkább úgy döntöttem, teszek egy próbát. Gyorsan áttöröltem magam, aztán egy másik törölközőt végigtekertem a testemen; alatta semmi.

Furcsa. Egészen eddig fogalmam sem volt, vajon ő mit érezhet, és azt se tudtam, mit fog reagálni, ha majd meglát egy szál törülközőben, de amint megérintettem a kilincs aranyosan csillogó gombját, mint a villámcsapás hasított belém egy fülledt, fojtogató érzés. Azt hiszem, a legjobban az izgalomhoz tudnám hasonlítani. Immáron kétségem se volt afelől, hogyha én innen kimegyek, akkor Daniellel szeretkezni fogunk. A gondolatra még a fejem is elszédült, azonban rettentően izgatott. Mindent a kezeimben tartottam, mindent én irányítottam, és számítsak ettől akármilyen rossz embernek, bűnbe akartam esni. Mágnesként vonzott a tilosban járás. Minden percét akartam.

Ettől függetlenül csak lassan, óvatosan nyitottam ki az ajtót. A fejem úgy zubogott az oda áramló vértől, hogy alig láttam. Furcsán működik olyankor az emberi elme, amikor tudja, mi fog történni. Minden lépés, minden mozdulat úgy tűnik, mintha meg lenne írva, és mintha te csak a megrendezett valóságnak megfelelően cselekednél, hogy ki ne ess a szerepből. Sosem olvastad a forgatókönyvet, hiszen te magadnak írtad meg, jobban mondva csak tudod, mi lesz, éppen ezért nem is történhet másképp, mégis féltesz minden másodpercet, hogy eltérsz a szövegkönyvtől, és ezáltal megváltozik minden. Holott ez lehetetlen, hiszen a szövegkönyv nem létezik. És minden olyan esetlennek érződik. És hiába tűnik lehetetlennek, nem ábrándozol, hanem épp a valóságot éled, de ez annyira kiránt belőle, hogy az egész csupán olyan, akár egy álom. Az is annak tűnt, ahogy Daniel ott térdelt a kandallónál, és a megrakott tűz előtt melengette a kezét.

Miután észrevett, egy szót sem szólt. Felegyenesedett a guggolásból, és engem nézett, én pedig őt. Szinte hallottam, ahogy gondolkodik, mi legyen a következő lépés. Éppen ezért én tettem meg helyette. Felé kezdtem el menni, mindeközben annyira koncentráltam, hogy ne akadjanak össze a lábaim, mint még soha. Közel mentem el mellette, a vállammal direkt hozzáértem, amitől végigfutott bennem az izgalom, de próbáltam nem törődni vele. A kandalló elé guggoltam, majd ahogy az imént ő, én is melengetni kezdtem a kezemet. Néhány kósza pillanattal később ráemeltem a tekintetem. Nagyokat nyelve vette fel velem a szemkontaktust. Hogy még jobban lássam, felemelkedtem, és hátat fordítva a tűznek beszélni kezdtem.

‒ Köszi, hogy befűtöttél. Nekem teljesen kiment a fejemből.

‒ Igazán nincs mit – bólintott. Ahhoz képest, hogy láttam, mennyire zavarban volt, igazán jól titkolta. ‒ Csak nem akartam, hogy megfázz.

‒ Kiskoromban is mindig itt melegedtünk, miután hazajöttünk valahonnan.

‒ Tényleg?

‒ Igen. De azért sokkal másabb egy olyan emberrel, aki nem a rokonom – nevetgéltem.

‒ Miben másabb? ‒ Daniel hangja egy ponton elbicsaklott. Olyan mélyen beszélt, mint még soha, szinte duruzsolt a fülembe. Hülye vagyok, vagy tényleg el akar csábítani?

Mélyen a szemébe néztem. Az aranyszínű íriszei felparázslottak, akárhányszor csak megemelkedett a mellkasom a légzéstől. Feszülten és inasan állt előttem, mint egy vadállat, ami bármelyik pillanatban kész lecsapni. A nyakán a nyelésektől mindig megemelkedett az ádámcsutkája, és legalább olyan szaporán vette a levegőt, mint én. A homlokán a tétlenségtől, a szája szélén pedig a kalandvágytól gyűltek össze a ráncok.

‒ Nem tudom – vontam meg a vállam. ‒ Az is furcsa, hogy Maxék nincsenek itt. Hozzá vagyok szokva, hogy legalább az egyikük látja, mit csinálok, de most… ‒ Elnevettem magam. ‒ Ezért próbáltam ki, milyen meztelenkedni itthon, ne haragudj! Nem úgy terveztem, hogy meglátsz majd.

‒ Semmi gond – mormolta. ‒ Igazság szerint nekem is furcsa, hogy nem lát a nagybátyád. ‒ Láttam, hogy kezdte venni a lapot. A sötét borostája alatt egyre szélesebb lett a vigyora, és a kisugárzása is teljesen megváltozott. Eltűnt a kissé rémültebb kisfiú, Daniel végre kihúzta magát, összefonta a hatalmas karjait a széles mellkasa előtt, majd az egyik szemöldökét megemelte. Mostanra már ő is tudta, mi lesz a vége. Innentől már csak játék az egész. Ugyan tilos, de mégiscsak játék. ‒ Szóval neked a meztelenkedés volt az, amit meg akartál tenni, amikor nem figyel?

‒ Tök klisé, nem? – nevettem.

‒ És milyen volt?

‒ Túl van értékelve – legyintettem. ‒ Azt hiszem, hogy az esetek legnagyobb többségében én ruhás-lány vagyok.

‒ Az esetek legnagyobb többségében? – kérdezte játékosan intonálva.

‒ Úgy tűnik. ‒ Megvontam a vállam.

Ezután pár másodperces csend következett, miközben én csak azon bírtam agyalni, vajon meddig fog még elnyúlni az előjáték.

‒ És neked van ilyen?

‒ Mármint?

‒ Olyan dolog, amit meg akarsz tenni, amikor nem figyel Max mindent látó szeme?

Daniel erre a mondatra csak jobban kihúzta magát, görbén fölfele nézve falt a tekintetével.

‒ Van ‒ dörmögte, majd közel lépett hozzám. Az ujjai az arcomhoz kúsztak, azonban nem érintettek meg. ‒ De abban nem lenne köszönet se neked, se nekem.

A tenyerem a mellkasára simítottam, és a kezébe nyomtam az arcom. Még sosem értünk egymáshoz ilyen közvetlenül. Olyan felszabadító volt, olyan izgató. És mérhetetlenül veszélyes.

‒ Miért? ‒ néztem rá vágytól átitatott tekintettel.

‒ Mert mindketten tudjuk, hogy valamelyikünk végül úgyis összetörne. ‒ Halkan beszélt, és nagyon lassan, minden szavát gondosan átgondolta.

‒ Mégis mit akarnál te csinálni? ‒ kuncogtam erőtlenül.

‒ Jelenleg épp ellenállni akarok neked – mosolygott jókedvűen, de az ábrázata egyre homályosabb lett. ‒ Sikertelenül ‒ hörögte, majd egy hirtelen mozdulattal elkapta a csípőm. ‒ Francba az egésszel.

Az ujjai a halántékomra kúsztak, gyengéden, de biztosan tartotta a fejem, miközben az ajkát az enyémre tapasztotta. Először csak apró, finom csókokat váltottunk, majd egyre több és több érzelmet adtunk bele. Édesen, gyengén és remegve lapultam hozzá, észre se vettem, de a kezem a pulcsija alá tévedt, és akaratosan kapaszkodott belé, hogy aztán egy mozdulattal lerántsa róla. Daniel ellenállás nélkül bújt ki a ruhaneműből, kissé lehajolt hozzám, hogy megsegítse a dolgom, közben a szemembe mélyedt.

Amikor a földre dobtam a pulcsiját, még hajoltában nekem esett, a karjaiba kapott. Olyan könnyen emelt fel, olyan természetesen, hogy alig hittem el.

A lábaimmal öleltem át a derekát. Miközben vitt, végig csókoltam, mígnem végül a kanapéra dobott, és elém térdelt. Nem győztem legeltetni a tekintetem a természetesen nagydarab, de pluszban rádolgozott izmokon, a hívogató mellkasán, a hasizmai között végighúzódó hosszú árkon, amelyen legszívesebben végigfuttattam volna a nyelvem. Erre viszont most esélyem sem volt.

‒ Látni akarlak ‒ mormogta, én pedig megtettem, amit kért volna. Lassan szétbontottam magam körül a törülközőt.

Az anyag végigsúrolta a bőrömet, de fennakadt a melleimen. Kéjtől részegen nyúltam, hogy láttatni hagyjam magam, de Dan megállított.

‒ Én akarom. ‒ Kevés szóval beszélt, de én se bírtam volna többel.

Még mindig előttem térdelt, erős kezét végigfuttatta a hasamon, szépen lassan a melleimhez ért. Finoman végigsimított a bőrömön, ahol a törülköző széle érte, majd megszabadított a maradéktól, és meglátott teljesen meztelenül. Láttam rajta, amint elönti őt a vágy, és csak irántam érezte. Most csak én voltam és ő, és senki más.

‒ Erről egy szót se Maxnek…

‒ N-nem terveztem – nyögtem.

Finoman megfogta az egyik lábam a térdhajlata alatt, és átemelte magán. Most mért fel csak igazán magának. Az összes porcikámon végigfuttatta a tekintetét, amitől rögtön az arcomhoz kaptam. Ki voltam szolgáltatva, mindenemet látta, amit talán nem is kellene.

Hirtelen aztán a karomba kapaszkodott, elhúzta az arcom elől.

‒ Zavarban vagyok – nevettem erőtlenül.

‒ Ne legyél. Elképesztően gyönyörű vagy ‒ buja tekintettel mosolygott rám. Tudtam, hogy tényleg lenyűgözöm, letagadni sem tudná. ‒ És most a magamévá foglak tenni. Ha akármikor meggondolnád magad, szólj, és abbahagyom.

A szókimondása miatt nem tudtam semmi mást, csak bólogatni.

Daniel a csípőmbe markolt, és erősen megrántott, amitől majd kiugrott a szívem. A mozdulattól a csípőm a kanapé szélére csúszott, így tökéletesen hozzám fért. Úgy bánt velem, mint egy tehetetlen tárggyal, de közben bármilyen kérésemet teljesítette volna. Az ereje és az engedelmességének a kontrasztja izgalommal töltött el. A férfi megragadta a bokám, felnyomta a lábaim, és úgy emelt a szájához, akár egy kelyhet.

Kopogás.

Izzadtságban úszva, csatakosan riadtam föl az álmomból. Hirtelen azt sem tudtam hol vagyok, egészen addig, amíg Daniel be nem lépett a hálószobám ajtaján széles vigyorral az arcán.

‒ Jó reggelt, Sammy! Vendégeid jöttek!

Minden, ami ezután következett, reflexből jött. Olyan irdatlan gyorsasággal kaptam ki a párnát a fejem alól és vágtam hozzá a szomszédom pofájához, hogy az lassított felvételen is gyorsnak tűnt volna.

‒ Takarodj a szobámból! – Neki nem is kellett cselekednie, a párna a saját erejéből csukta be az ajtót.

‒ Nem értem, mit kell gorombáskodnod! – kiáltott be nekem.

‒ Nem értem, miért mászkálsz be egy hölgy hálóhelyiségébe engedély nélkül!

‒ Hölgy? Hálóhelyiség? Azért ennyire ne éld bele magad a szerepedbe, hercegnő!

Nem bírtam magammal, hallottan Woods mosolyát, amitől nekem is vigyorognom kellett. Elég bizarr volt, hogy nem közvetlenül őt, hanem csak egy ajtólapot láttam.

Kicsit azért… furcsán éreztem magam. Az egész csupán egy álom lett volna? Olyan… valóságosnak tűnt…

Visszaemlékezve az álmomra teljesen zavarba jöttem. Vajon minden csak azért történt meg, mert csak álmodtam? Ha igazából is ilyen helyzetbe kerülnék, akkor is ez lenne a dolgok vége? Áh, kétlem… ugyan nagyon… de tényleg, nagyon élveztem ott a dolgot, de szent meggyőződésem, hogy éles helyzetben mindkettőnk a nem mellett döntene. Egyszerűen még csak nem is értem, hogy juthat eszembe más. Egyáltalán miért gondolkodok ezen?

Ilyesmik jártak a fejemben, miközben készülődtem. Csak amikor már felvettem minden ruhát, és gyors blikket vetettem magamra a tükrömben, akkor vettem észre, milyen vastagon és melegen öltöztem föl. Az álmomban alig volt rajtam valami, most pedig azt hiszem az elmém védekezőleg a lehető legtöbb ruhát adta rám. A biztonság kedvéért.

A hajam gyors copfba kötöttem, és már siettem is le a lépcsőn. Kik lehetnek azok? Rika és Nao? Még a gólyatábor előtt találkoznom kéne velük.

Viszont az étkezőben nem őket pillantottam meg. A tömör, nehéz asztalnál két fiatalabb nő ült kávét iszogatva, kedélyesen beszélgettek Daniellel. Aki persze mint mindig, most is bitang jól nézett ki. Egy feszülős, rettentő egyszerű, szürke hosszú ujjút és sötét farmert viselt bakanccsal. Letisztult, puritán, mégis kihangsúlyozta minden tökéletes vonalát. De nem csak a teste volt az, ami megfogott. Ahogy egyre közelebb értem hozzájuk, egyre inkább az az érzésem támadt, hogy úgy bámult rám, mint az álmomban, amikor teljesen kitárulkozva feküdtem előtte. A tekintete lángolt, a szemöldöke íve beárnyékolta az arcát, még élesebbé téve az erős, férfias, szögletes vonalakat és az egyenes orrot, és ugyanaz a sunyi, átszellemült mosoly ült az ajkán. A borostája kicsit nagyobb volt, mint a képzeletemben. A lányokhoz beszélt ugyan, de a pillantásával végig az én mozgásomat követte. Jó érzés volt, hogy hiába a kettő másik, csak rám figyelt. Azt hiszem, hogy emiatt én is vigyorogtam. Végtelenül magabiztosnak és lehengerlőnek éreztem magam, de az tuti, hogy nem ülök le a közeljövőben a kanapéra.

Úgy tűnt, hogy érezte a kisugárzásom. Lehet, hogy zavarban kellett volna lennem az álom miatt, de egyáltalán nem így volt. Valamiért erővel töltött el.

Amint odaértem hozzájuk, Dan átkarolta a vállam és feléjük fordított. Olyan csípőből jövő, természetes mozdulat volt, amely elől nem volt kedvem elmozdulni.

‒ Samantha ‒ kezdett bele ‒, ő Wendy, Travis felesége, és Annabell, Leonard nővére.

‒ Sziasztok – mosolyogtam elégedetten, ők pedig visszaköszöntek.

Daniel még mindig a karjában tartott, közben kortyolt egyet Max bögréjéből.

‒ Azért jöttek, hogy segítsenek neked a szabónál.

‒ Szabó? – kérdeztem tőlük.

‒ Mit gondoltál, mégis miben fogsz jönni a játékokra? ‒ nevetett Annabell. Igazán kedves arcú, magas, karcsú, hosszú szőke hajú lány volt.

‒ Még ismerkedem a dologgal, nem tudtam, hogy ennyire komolyan veszitek.

‒ Még jó, hogy komolyan! – mutogatott a szomszédom a bögrével a kezében. ‒ Az év legjobb időszaka, egész végig erre spórolunk.

‒ Pénzt is gyűjtötök rá?

‒ Közel száz nagydarab pasit kell etetni több napon keresztül, ráadásul ott vannak a kellékek, a ruhák, a sátrak… elég drága mulatság, de megéri – magyarázta lelkesen Anna.

Miközben magyarázott, felállt és kikért Dan karjából. Idegesítően hűvös maradt a bőröm a nyomán. A szőkeség felemelte a kezem, megforgatott és végigmért. A meglepettségemre a szomszéd adott magyarázatot.

‒ Anna néhány éve jött vissza hozzánk, stylistnek tanult New Yorkban.

‒ Hűha – csodálkoztam el. ‒ Akkor mégis mit keresel itt? Nem értek nagyon a divathoz, de azért azt tudom, hogy Mistmountain nem épp a legjobban öltözött város a világon.

A lány erre hangosan felnevetett.

‒ Hát tényleg nem! De az őszi játékokat egy évben sem hagyom ki, arra az időre mindig hazajövök.

‒ Ó, értem.

‒ Nem lesz veled sok gond. Bár a segged egy kicsit lapos, de majd kipárnázzuk – kacagott, én pedig kicsit egykedvűen elhúztam a szám.

‒ K-köszi.

‒ Szerintem induljunk is, Carol nem szokott örülni a késésnek.

Ahogy mondta, Annabell már ki is sietett az ajtón. A vékony, de pirospozsgás arcából láttam, hogy nagyjából mindig ilyen lehet. Ezzel szemben Wendy teljesen más volt. Kicsit idősebb a stylistnál, és nem is tűnt olyan kedvesnek. Úgy értem, inkább olyan… rideg. Kimért, magabiztos és éles szemű. A testén látszott, hogy egy jól kitartott feleség és háziasszony. Le sem tagadhatta volna, hogy szült már gyereket; a mellei nagyok voltak, a feneke kerek, a lábai pedig erősek a sok menéstől. Az arca hideg, üdvözlő-mosolynál semmi több. Mégis, valahogy olyan ember volt, aki megragadt bárki emlékezetében. Uram ég, ha tehetném, biztos olyan akarnék lenni, mint ő. Erős, magabiztos és fenséges. Egy igazi nő.

Már ő is eltűnt a látóhatárról, én épp a cipőmet rángattam magamra, és miután felegyenesedtem, csak akkor vettem észre, hogy Daniel mögöttem állt, hogy felsegítse a kabátom.

‒ Nahát, micsoda úriember – forgattam jókedvűen a szemem, de közben belebújtam a ruhába.

Éppen el akartam indulni kifelé, de ő még elkapta a vállam, és hátulról a fülemhez hajolva suttogni kezdett.

‒ Ne hallgass Annabellre! Szerintem nagyon jó feneked van.

Összeszorult a szám a vigyorban.

‒ Köszi, de nem kérdeztem – feleltem vállat vonva, majd a lányok után mentem. Az ajtóból még Dan felé fordultam, aki zsebre tett kezekkel somolygott magában.

***

Carol üzlete a belvárosban helyezkedett el, már ha Mistmountainnek van egyáltalán belvárosa. Ha meg akarnám fogni, akkor inkább azt mondanám, hogy a település közepén. Igen, talán ez lesz a legjobb.

Egy nagyobbacska tér egyik oldalán helyezkedett el, ami hála a hatalmas esőnek, most üresen kongott. A vihar egy cseppet sem hagyott alább, még mindig percenként jöttek a villámok és dörgött az ég. Elég érdekes, hogy az idő tényleg olyan volt, mint az álmomban.

A kocsiból kiszállva azonnal berohantunk az üzletbe, ahol most is voltak néhányan, ezért várnunk kellett a sorunkra. Először rendes szabászatnak tűnt, a kirakatban öltönyökkel és kosztümökkel, belül viszont nemigen volt egy ruha sem. Úgy tűnt, hogy Carol csak az elnyűtt darabokat hozta helyre, sajátot nemigen alkotott.

Amikor az utolsó esőkabátos férfi is kisietett, a kassza felé pillantottam. Meglepetésemre egy nagyon fiatal lányt, és egy elég idős, bohókás, ősz hajú, szemüveges férfit pillantottam meg.

‒ Annabell! ‒ szólalt meg. ‒ Mit ácsorogtok még itt fent? Menjetek le, mindjárt megyek én is!

A lányok sarkon fordultak, és egyenesen a kassza melletti, lefelé vezető lépcsőhöz mentek, amely a pincébe vezetett. Én csendben követtem őket.

Odalent aztán egy teljesen új világ tárult elém. Immár megértettem, hogy Carol miért nem tett a fönti részlegre ruhákat; az ízlése meglehetősen érdekes volt. Úgy tűnt, sokkal jobban szerette a jelmezeket, mint az egyszerű öltözékeket. Amíg csak a szem ellátott, egész végig tündér, boszorka, rendőr, tűzoltó és miegymás küllemű darab sorakozott fel, és azokat, amelyek a fogasokon lógtak, még nem is láttam.

Elképesztő a hely, így nem is csoda, hogy Anna azonnal belevetette magát a ruhák nézegetésébe. Wendy is magamra hagyott, de mivel vele az autóban sem beszéltem, inkább utána mentem ismerkedni. Elvégre jóban kell lennünk.

‒ Az az úr lenne Carol? – kérdeztem tőle halkan, de láthatóan nem vette túl jó néven, amiért megzavartam, mindez viszont csak átsuhant az arcán. A gyűlölet nyomán kedves mosoly jelent meg.

‒ Igen, kicsit megtévesztő. Brandon Carol a teljes neve.

‒ Azt hiszem, hogy a Carol mégiscsak jobban illene hozzá – viccelődtem, közben végignéztem a szebbnél szebb ruhákkal teli termen.

‒ Ezzel mire célzol? – vonta össze a szemöldökét. Olyan gonoszan nézett, hogy mindenem összeszorult tőle.

‒ Áh, semmire, semmire.

Próbáltam menteni a menthetőt. Ez a nő aztán nem semmi, elég kemény dolga lehet a férjének. Nem érdekel. Akkor is lenyűgöző, mégis inkább úgy döntöttem, hogy akkor egy kis ideig inkább hagyom, és én is kicsit körülnézek.

Elindultam a vele teljesen ellentétes irányba, viszont elég rossz sort fogtam ki, egyik ruha se tetszett igazán. Így értem el egy kis rejtett zughoz, amelyben meglepetésemre lovagi páncélok álldogáltak.

Hűha, egy olyan finom kezű ember, mint Carol, szabadidejében kovácsolt is?

Szórakozottan léptem közel az egyik állványhoz. Elképesztően megmunkált darabot tartott; acélfekete, domborműves mellvért, melyhez fekete-arany vésetes váll-, kar- és lábszárvért dukált. A sisak egyszerű volt, semmi csicsa. De ami igazán meglepett, az az, hogy az egészet átjárta a patina, mintha tényleg élesben használták volna őket.

Vajon hogy állna Danielen? Most is lovag lesz?

‒ Tetszik? – szólalt meg mögülem a hang.

Megfordulva észrevettem Wendyt és az ő vállig érő, ébenfekete haját. Szürke szemei élesen villantak meg a neonfényben.

‒ I-igen – hebegtem. ‒ Azon gondolkodtam, hogy vajon hogyan állna Danielen. ‒ Amint kiejtettem a számon, rögtön meg is bántam. Azzal nincs gond, ha én ilyeneken agyaltam, de ezt a többieknek nem kell feltétlen tudniuk. Azonban meglepetésemre a nő kedélyesen felkacagott.

‒ Biztosan jól állna neki. ‒ Egyenesen mellém lépett, és ő is bámulni kezdte a páncélt.

‒ Igen, olyan… romantikus.

Rendben, hivatalosan is elkönyvelhetem magam hülyének. De amúgy ez is annak az idiótának a hibája! Jelenleg csak az lebegett a szemem előtt, ahogy lovon ülve felhajtja a sisak rostélyát, majd rám kacsint.

‒ Ha te mondod. Akkor most bánni fogod, Danny szerepe elég messze áll egy daliás lovagétól.

‒ Miért, mi lesz most?

‒ Barbár törzsfőnök. Az öltözéke pedig elég… lenge.

‒ Lenge? – hőköltem meg zavartan. ‒ Az mégis mit takar?

‒ Úgy tudom, nem lesz rajta más, mint egy csizma, bőrnadrág, a vállain bunda kucsma és némi testfesték a törzsi jelekhez.

Bassza meg! Oké, azt hiszem, hogy van szexibb, mint egy lovag!

‒ Nem lesz nyakig beöltözve, mint egy lovag.

‒ Sejtem – nyögtem, közben próbáltam kihessegetni a félmeztelen férfi képét a fejemből.

‒ De gondolom te ezt pont nem bánod.

Ja, tényleg nem bánom… vagyis… mi?!

Csak akkor jutott el teljesen az elmémig a mondandója esetleges mögöttes tartalma, amikor ő már eltűnt.

Ezután megérkezett Carol, majd megkezdődött az igazi erőpróba.

***

Késő délután, hulla fáradtan értem haza. Ez a pasas aztán nem viccel. Na, hát és persze az sem volt túl nyerő, hogy egy stylist is velünk volt. Ruhát ruha után próbáltam, egyik se volt nekik megfelelő, majd végül én mutattam rá háromra, ami persze szintén nem tetszett nekik, de innentől nem érdekelt. Felkaptam őket, becsomagoltattam Helgával, a kasszással, aztán addig harcoltam, amíg el nem indultunk haza.

Kiszálltam a kocsiból, még háromszor elmagyaráztam Annának, hogy a ruhák tuti jók lesznek, majd elköszöntem, és elkezdtem beballagni. De a terasznál nem jutottam tovább. Daniel kihasználta, hogy elállt az eső és a kitisztult levegőt földszag lengte be, úgyhogy kiült cigizni. Hozzánk.

‒ Csak tudnám, hogy miért nálunk lopod mindig a napot – kezdtem azonnal köszönés nélkül. Nem kellett aggódnom, rögtön vette a lapot, és kaján vigyor ült ki az élesen metszett arcára.

‒ A kislányok félnek egyedül, nem?

‒ Ezek szerint szerinted a kislányoknak jó a seggük? – vontam fel a szemöldököm. Mindketten elröhögtük magunkat.

A fából épített terasz másik oldaláról Danielhez húztam egy széket, ezután leültem mellé. Kérés nélkül nyúltam a kisasztalon lévő cigis doboz után, majd egyet a számba véve én is rágyújtottam.

A férfi ezt követően azonnal a zsebébe nyúlt és a telefonjával csinált rólam egy képet. Nyugodt hangon szóltam hozzá.

‒ Ezt most mire véljem?

‒ Így már van ellened fegyverem. Majd jól megzsarollak a képpel, ha valami nem tetszik nekem. Megmutatom Maxnek.

‒ Rettentő érett – húztam össze a szemem. ‒ De komolyan, Dan… miért vagy itt? ‒ Mélyet szívtam a cigiből, amitől elöntötte a zsibbadás a fejem.

‒ Nem tudom… úgy megszoktam már, hogy sokat vagyok itt…

‒ Jaj, kérlek, ne kamuzz! – röhögtem. Éreztem a hangján a hazugságot.

‒ Nem hazudok.

‒ Daniel…

‒ Most ennyire baj, hogy vigyázni akarok rád? ‒ Kicsit erősebben csattant fel, mint szeretett volna. Miután kimondta, visszafogott hangszínen azonnal magyarázkodni kezdett. Egyébként egyáltalán nem volt baj, én provokáltam ki… hallani akartam. ‒ Mistmountain nagyon nyugis hely, de te meg nagyon fiatal vagy és nagyon csi… vagyis csak nagyon sok a hülye ember. Ha valami bajod lesz, amíg Maxék nincsenek itthon, ki leszek herélve.

‒ Hát azért nagyon nagy kár lenne ‒ feleltem szarkasztikusan. ‒ Akkor kénytelen leszek elviselni téged, mi?

‒ Azt hiszem. Sikerült valamire mennetek Carolnál? Nagyon be tud pörögni.

‒ Aha – mondtam, és felemeltem a három papírtáskát.

‒ Na, de jó, hadd nézzem őket! ‒ Még végig se mondta, de már nyúlt is feléjük. Épp időben sikerült megállítanom.

‒ Nem-nem. Majd csak ott.

‒ Ne már, Sammy, szervező vagyok, látnom kell.

‒ Kamuzol, játékos vagy, kikérdeztem a lányokat. ‒ Annyira élveztem, hogy perlekedhetek vele. Szinte gyógyír volt a lelkemnek.

Hangosan felröhögtem, amikor láttam, mekkora csalódást okoz neki az egész. Úgy nézett rám, mint egy sértődött kisfiú.

‒ Akkor se győzöl meg. Apropó, ha már játék… pontosan mikor is lesz a dolog?

‒ Pénteken kezdünk. Jó időt mondd, nem akarjuk tovább húzni.

‒ Francba. ‒ Pont ettől féltem. Valamiért éreztem, hogy valami nem fog jól elsülni, de azért reménykedtem a tévedésben.

‒ Mi a baj?

‒ Pénteken kezdődne a gólyatáborom ‒ válaszoltam lehajtott fejjel.

Nem hiszem el… komolyan ennyire szivatnia kell az életnek? Én csak be szeretnék illeszkedni a társadalomba, de minden az utamba áll. Mi lesz, ha kihagyom a dolgot, és már esélyem se lesz barátokat szerezni?... Csomószor hallottam ilyet. Nem akarom, nem akarom… barátokat akarok. De sajnos akkor sincs döntésem, azt hiszem, hogy a család fontosabb…

‒ Én örülök, hogy nem mész.

Még durcuzni akartam, őszintén, de Daniel megakasztott. Kíváncsi pillantással meredtem rá.

‒ Miért?

‒ Tudod, hogy mi folyik az ilyen táborokban?

‒ Dumálunk… és iszunk. Gondolom.

‒ Meg keféltek.

A döbbenettől megmukkanni sem tudtam.

‒ És neked mégis mi közöd ahhoz, hogy kivel kefélek?

A válaszokat keresve szívott a cigijébe. Ha az álmom még igaz is lenne, akkor azt mondom, lenne valami rálátása a dolgokra, de így… a francba már, Woods, mi a rohadt élet jár a fejedben?!

‒ Csak szerintem hülyeség egy gólyatáborban részegen kefélni, nem gondolod?

‒ Neked mégis mi bajod van? Úgy csinálsz, mintha te nem ezt tetted volna.

‒ Ó, szóval neked tervben is volt, hogy összefekszel valakivel?

‒ Dehogy! Most komolyan kinézed ezt belőlem?

Veszekedtünk, valahogy mégsem bántam a dolgot. Ez is éppen olyan természetesnek érződött, mint amikor reggel átkarolt. Tudtam, hogy nincs mit veszítenem, mert ő nem fog rosszabb szemmel nézni rám. Bárcsak tudnám, hogy egyáltalán miként néz rám…

‒ Nem. ‒ Lesütött szemekkel, fulladozva jelentette ki. Nehezére esett.

‒ Akkor meg komolyan nem értelek. Valakit teherbe ejtettél a gólyatáborban, vagy mi?

‒ Nem jártam egyetemre.

‒ Akkor meg tényleg nem értem. A végzős kiránduláson? Mi történt, hogy ennyire utálod a fiatalok piálós estéit?

‒ Végzős se voltam.

Szívni akartam a dohányból, de megakadt a kezem. Döbbenetemben szétnyíltak az ajkaim, és meredten bámultam rá.

‒ Nincs érettségid?

Mindig olyan okosnak és tanultnak tűnt. Ez most őszintén meglepett.

‒ Nincs. ‒ Könnyedén vonta meg a vállát, közben elnyomta a cigijét a hamutartóban, de közvetlen utána rá is gyújtott egy másikra. ‒ Mindig rohadt szar tanuló voltam, úgyhogy már gimibe is alig jártam be. Amint lehetett ott is hagytam, hogy elmenjek apuval dolgozni. Ennyi.

‒ Értem.

‒ Meg akarom csinálni, de… eddig még nem volt rá esélyem.

Ez a pasi tele volt meglepetésekkel. Eddig mindig rossz szemmel néztem azokra, akik még az érettségit sem voltak hajlandóak megszerezni, de azt hiszem, ezen változtatnom kellene.

Csak az tűnt fel egy kis idő után, hogy elbambultam a vonásain. Istenem, hiába volt álom, még mindig éreztem a csókjait, az erejét, amikor felkapott, és a szorítását a bokám körül. Ha csak belegondolok, alig bírok magammal. Vajon mit lépne most, ha fognám, bevezetném a lakásba, majd levetkőztetném? Ellenkezne? Ő is levetkőztetne engem?...

Megráztam a fejem. Mi a francért jár ilyenen az eszem? A rohadt életbe, Dannel végre tök jóban vagyunk, nem mellesleg még mindig nem csökkent egy nappal sem a köztünk lévő korkülönbség. Neki házasság és gyerek kell, nekem meg egy olyan pasi, aki nem bánja, ha nyáron lelépek fesztiválozni. Mégis… muszáj megtudnom a választ, még ha csak közvetve, akkor is.

‒ Mit gondolsz az álmokról? ‒ Hirtelen tettem fel a kérdést, össze is zavarodott egy pillanatra. Idegesen túrt a sötét, hullámos tincsek közé.

‒ Mármint?

‒ Szerinted mi igaz belőlük?

Miközben agyalt, finoman széthúzódtak az ajkai. Olyan lágy mosoly ült ki az arcára, amilyet még nem láttam. Ezek szerint biztosan sokat jelentenek neki az álmok.

‒ Úgy érted, hogy mennyire festi le a valódi érzelmeket?

Bólogattam.

‒ Szerintem teljesen. Ha valaki iránt gyengéd érzelmeket érzel az álmaidban, akkor elkerülhetetlen, hogy előbb-utóbb a való életben is belészeress.