5. fejezet

Sziasztok ^^

Meghoztam nektek az ötödik fejezetet, amiben kicsit közelítettem egymáshoz Dant és Sammyt. Szóljatok, ha esetleg túl romantikus lett, és fogjam magam vissza :DD

Jó olvasást, iratkozzatok, jelezzetek nekem vissza ^^

És a dal, amint Daniel dúdolt :P

Iszonyatosan meglepett, milyen gyorsan változott Mistmountain időjárása. Arra még emlékeztem kicsi koromból, hogy egyik napról a másikra a legcsinibb fodros szoknyám helyett melegítőnaciban kellett mennem iskolába, de csak most, felnőtt fejjel tűnt fel igazán ennek a jelenségnek a gyönyörűsége. Amikor idejöttünk Vincenttel, még egész jó idő volt, pár nappal később hűvösebb, aztán még hűvösebb, most pedig alig két héttel a költözésünk után, augusztus végén ott álltam a kertben egy gereblyével és az avart gyűjtöttem össze. Jobban mondva majdnem összecsináltam magam a fájdalomtól, amit a művelet okozott. Ugyan a folt már eltűnt az arcomról, de a kezem még mindig rohadtul sajgott. Lehet, hogy el kéne mennem vele orvoshoz?...

A kerti szerszám nehéz nyele sehogy sem akart kézre állni. Ha csak simán markoltam bele, sziszegtem a fájdalomtól, ha pedig alulról próbálkoztam, a csuklóm akarta megadni magát. Ettől a hülye tehetetlen helyzettől olyan ideges lettem, hogy mérgesen nyüszörögtem a hátsó kertben, mint egy kislány, aki nem kapott csokit a boltból. Megígértem Maxéknek, hogy amire hazaérnek a munkából, szép tiszta lesz a ház környéke, nem hagyhatom ezt csakúgy abba, mégis mit hinnének rólam? Magamnak is teljesen hasznavehetetlennek tűnnék.

‒ Az isten szerelmére, gyerünk már! ‒ Nem bírtam tovább. Eldobtam a hülye gereblyét, és dühösen a szürke kötött pulóverem szélébe markoltam, teljes erőmből tépni kezdtem, hiába szerettem annyira. Még az eddig összegyűjtött kupacot is szanaszét rúgtam mérgemben. ‒ Nem hiszem el! Teljes szívemből utállak, ősz, meg téged is, kéz!

‒ Az új darabodhoz próbálsz?

Nem is kellett különösebben gondolkodnom, ki közeledett mögöttem. Ki más lenne? Mégis ki a fene más jönne ilyenkor, ha nem Mr. Flanel?

A világ legtermészetesebb dolgaként fordítottam felé a fejem, majd gúnyosan elvicsorodtam, aztán próbálkoztam tovább a munkával. Csörtetve kullogtam a szerszám után.

‒ Kicsit csiszolni kéne még a színészi képességeiden és a szövegkönyvön, de szerintem nem lesz rossz. ‒ Viccelődni próbált, azonban én legszívesebben a seggébe dugtam volna a nyelet. ‒ Mit csinálsz egyébként?

Újra az ujjaim közt tartottam a fát, és próbáltam legalább azt összegyűjteni, amit szétrúgtam.

‒ Gereblyézek, vagy ez számodra idegen? ‒ vakkantottam oda neki.

‒ Ahogy a nyelét fogod, inkább neked tűnik annak. ‒ Megvetően pislogtam fel rá, ekkor láttam csak meg, milyen ezer wattos mosoly ült az ajkán.

Most csak pár napos borosta sötétítette meg az állát, barna fürtjeit lazán hátratűrte. Szakadt farmert és sötétkék garbót viselt egy mellénnyel. A pulcsi különösen jól állt neki, főleg a nyakán. Felkeltette az ember érdeklődését, vajon milyen lehet alatta. Legszívesebben a puha, meleg anyag alá nyúltam volna, hogy aztán az ajkaimmal…

‒ Tudom, hogy nem itt nőttél fel, de a gereblyézés olyan, mint a biciklizés: nem lehet elfelejteni.

‒ Nem elfelejtettem ‒ jegyeztem meg gorombán.

‒ Akkor?

A fejem félrefordítva emeltem fel a kezem.

‒ Még mindig fáj?

Bólogattam.

Daniel egy szót sem szólt, hosszú léptekkel felgyalogolt a házunk tövében lévő farakáshoz, ahol a hátsó bejárat és a generátor is állt, majd lerakta a vele hozott kosarat egy tönkre, és intett, hogy én is menjek oda. Ugyan nekem nem ment olyan kecsesen az apró domb megmászása, mint neki, próbáltam a lehető legvonzóbban mellé szökkenni. Amire odaértem, épp rádobta a mellényét a farakásra.

‒ Mit csinálsz? – kérdeztem tőle értetlenkedve.

‒ Felgereblyézek ‒ mondta kedvesen, közben észre sem vettem, de kivette a kezemből a szerszámot.

‒ Dehogy, majd én megcsinálom! ‒ ellenkeztem, és nyúltam is, hogy visszavegyem, azonban az ő karjai hosszabbnak bizonyultak, így nem értem el, amit akartam. Annyit viszont sikerült elérni, hogy szorosan a mellkasához simulva mocorogjak, akár egy buta kislány. Fel se tűnt. ‒ Hé, add vissza!

‒ Na, engedd meg, hadd csináljam meg!

‒ Mégis miért csinálnád meg? Mit bizonyítana, ha elvégeznéd helyettem?

‒ Szivi, ez férfimunka, inkább menj be, és csinálj nekem egy szendvicset! – érezhetően viccelődött, elmélyítette a hangját, és affektálva mutogatott. Mindeközben én még mindig neki feszülve kapálóztam.

‒ Idióta vagy! Na, add vissza szépen!

‒ Samantha! ‒ Ezúttal erélyesen szólalt fel. A gyomromban éreztem a baritonja mélységét. Ezúttal nem humorizált.

Lenyugodtam. A karom a testem mellé esett, és csak ekkor tűnt föl, hogy az ép kezemmel a vállába kapaszkodom; ő pedig a derekamba. Olyan biztos kezekkel tartott egyhelyben, hogy nem csoda, hogy nem tudtam megmozdulni. Nem is akartam.

‒ Ez nem vicc. A kezednek nem lenne szabad ennyire sajognia. Ha tovább erőlteted, lehet, hogy maradandó károsodásokat szenvedsz, ezért kérlek szépen, tedd le a csinos popódat, nyisd ki a bort, amit hoztam, nézd végig, ahogy felgereblyézem a hülye kerteteket, aztán hadd nézzem meg a kezed!

‒ Oké! – Azt hiszem, ez lett volna a megfelelő alkalom a zavarba jövetelre, de sikerült csak a szememet forgatva eltolnom magam tőle. ‒ De mire a bor?

‒ Miért, te talán mivel működsz? – vigyorgott kisfiúsan.

Még mindig nem engedte el a derekam, sőt, megesküszöm, mintha a hüvelykujjával finoman mozogna a hátamon… Ez rögtön belém vágta az ideget, és kis ideig megmoccanni sem bírtam, azonban végül csak sikerült kifordulnom a karjaiból. Mégis mi a francot akart ez? Dan a furábbnál is furább.

Megfogtam a kosarat, amit hozott, hogy bevigyem a konyhába. Amíg be nem csukódott mögöttem az ajtó, végig a hátamon éreztem a tekintetét. Istenem. Olyan rohadt forró volt a tenyere, hogy még mindig éreztem. Ha másnak nem is, de vesemelegítőnek azt hiszem tökéletes lenne.

A gondolatra halkan felnevettem. Elképzeltem, ahogy hót taknyosan vergődöm felé, ő pedig lovagiasan a hátamra tapasztja azokat a hatalmas, meleg mancsokat. Akkor tuti tök jól esne. Most csak összezavart, indokolatlan volt és túlzottan is kínos.

Csendesen pakolásztam a kosarából. Úgy tűnt, ma ő vásárolt be a vacsorához: marhahúst hozott, zöldségeket, köztük köretnek krumplit, no meg vörösbort. Egy könnyed húzással kicuppantottam a dugóhúzóval a dugót, levettem egy fémbögrét a polcról, aztán kimentem hozzá. Mindeközben ő már nekiállt a munkának, nagy mozdulatokkal dolgozott, jóval hamarabb végezni fog, mint én valaha fogok.

‒ Itt a borod! ‒ kiáltottam neki.

‒ Á, az a tiéd! ‒ válaszolta felegyenesedve.

‒ Az enyém?

‒ Nehogy megfázz nekem itt a hidegben!

Sosem fogok tudni kiigazodni rajta…

‒ Akkor nem lenne egyszerűbb, ha bemennék?

Kis ideig hallgatott, majd játékos hangon folytatta tovább:

‒ És kihagynád ezt a látványt? ‒ Mint egy férfimodell, különböző bugyuta pózokba vágva magát nekiállta táncoltatni nekem az izmait. A rohadt életbe, még ilyen távolról és pulcsi alatt is hogyan látszott az egész! Tényleg, hiszen az a lopva elkapott félmeztelen pillanat is milyen magával ragadó volt…

‒ Oké, oké! ‒ szégyenkezést játszva, közben röhögve takartam el a szemem. ‒ Kint maradok, csak hagyd ezt abba!

Ezt követően már nem válaszolt, folytatta a munkát. Jómagam leültem a tönkre, és mintha valami forró italt kortyolgatnék, beleittam a borba. Kicsit fanyar volt, érezhetően nem a legdrágább, sőt, de pontosan ez illett a hangulathoz, egész Mistmountainhez.

Hm. Csak most jutott eszembe, hogy mi elvileg most nem is vagyunk jóban. Mármint úgy amúgy se vagyunk pajtik, de a legutóbbi beszélgetésünk arról szólt, hogy Sophie miért is kurvázott le engem. Én voltam Dan mentsvára. Azért kicsit lehangoló, hogy a nevemmel le lehet beszélni egy nőt egy kis hancúrról…

Jobban belegondolva viszont csak Daniel hiszi azt, hogy ez volt a legutóbbi beszélgetésünk. Az elmúlt napokban Chiakival nagyon nagyon sok levelet váltottak. Lehet, hogy ez békített meg, azt hiszem. A szomszédom nem akart senkinek semmi rosszat, csupán kicsit bogaras, és nem a szavak embere. Csak egy egyszerű férfi szerény fizetéssel, rossz divatérzékkel, nem szeret borotválkozni és imádja a vörös húst. Igen, ezt mind a chatnek köszönhetően tudtam meg. Mint ahogy azt is, hogy ma szabadságot vett ki. A kedvenc filmje a Ryan közlegény megmentése, szeret moziba járni, hobbija a munkája és a bátyámmal való játék a konzolon. Őszintén meglepődtem, milyen sokat mesélt Vincentről, ráadásul milyen lelkesedéssel. Tényleg nagyon megkedvelték egymást.

Újabb korty a borból.

Talán mégse volt olyan hülye ötlet Rikáéktól ez az egész. Úgy éreztem, hogy végre tisztázni tudom magamban azokat a dolgokat, amiket iránta éreztem. Ellenségnek semmiképp, kedves szomszédnak már annyival könnyebben tudtam őt mondani. Se több, se kevesebb, jó vele dumálni, és rohadt kielégítő volt vele csipkelődni.

Ahogy az avart gyűjtötte össze, hallani lehetett néhány összetapadt fűszál szakadását. A gereblye fogai néhol a hideg, nedves földbe futottak, a rögök pedig kifordultak a helyükről, de olyan természetes módon, hogy festeni sem lehetett volna szebbet. A sűrű pára megült a hajam szálain, a szempillámon és a szemöldökömön, nem látszott semmi, csak kissé nedvesnek tűntek emiatt. Simogatott az egész természet. Közben pedig jótékony közbeavatkozóként Daniel dúdolgatott valami dalt. Azt hiszem ez volt az, amit Chiakinak is mutatott az este.

Csakhamar végzett is. A gereblyét szépen visszatette a fészerbe, azután pedig közvetlenül hozzám jött. Kikapta a poharat a kezemből, majd az egészet ledöntötte a torkán. Jómagam alig kortyoltam belőle valamit.

‒ Na, bemegyünk? ‒ Hiába nagy és erős férfi, azért kissé megizzadt és zihált is.

‒ Persze. ‒ Felpattantam, egyenesen a nappaliba mentem.

Daniel még kis ideig a konyhába pepecselt, nem sokkal ezután két bögrével tért vissza, mindkettőben bor volt. Elégedett vigyorral rogyott le mellém a kanapéra, közben nyújtotta felém az italt. Átvettem.

‒ Szerinted mit szólna Max, ha megtudná, hogy leitatsz?

‒ Én? Téged? ‒ Olyan pofát vágott, mint aki teljes mértékben fel van háborodva. ‒ Néhány országban már nagykorúnak számítasz…

‒ Tudod, szerintem nem jó egy olyan lánnyal kekeckedni, akinek mindkét rokona baltával és fűrésszel alszik.

‒ Komolyan mondod? ‒ nézett rám komolyan, de a szája szélén mosoly játszott. ‒ Pedig már megmondtam nekik, hogy nagyon veszélyes. Egyszer már én is elvágtam vele az arcom.

Hangosan felröhögtem.

‒ Te még mindig hülye vagy!

‒ Komolyan! – magyarázta tovább. ‒ Tudod, a fejszék nyelében, abban a kis ívben… van valami eszméletlen erotikus, pláne egy favágónak.

Nem válaszoltam neki érdemben, csak a szememet forgatva ittam a bögréből.

‒ Akár egy nő dereka. ‒ Ismét mély baritonon rezegtek a hangszálai.

Erre a hangra meglepődve pislogtam rá. A rohadt életbe, Daniel, viselkedj már épeszű ember módjára, és ne változtasd magad másodpercenként, mert nem tudok rajtad kiigazodni!

Szó nélkül kezdett felém nyúlni, olyan alacsonyan kúszott felém a karja, hogy azt hittem, ismét a derekamba fog markolni. Akaratlanul is felsejlett bennem az érzés, ahogy a hüvelykujjával simogatott. Megcsinálta egyáltalán? Vagy csak én akartam így érezni? Basszus már!

‒ Na, hadd lássam azt a kacsót! ‒ Kicsit megnyugodtam, amikor kivette a bögrét a kezemből és a fáslit kezdte lebontogatni rólam. ‒ Persze, hogy nem gyógyul, ha ilyen lazán kötöd be! ‒ dorgált, ezúttal apáskodóan.

Istenem, Daniel Woods! Kim vagy nekem?!

‒ Nem tudom magamnak rendesen bekötözni – feleltem kiszáradt torokkal.

‒ Miért nem kéri meg valamely’ fejszés családtagját, hogy kötözze be önnek, Miss Foster?

Mini-szívleállás.

‒ Ahr, basszus! – kikaptam a kezéből az enyém, és beletemettem az arcom, a lábaim pedig magam elé húztam. ‒ Ne már, Daniel!

‒ Mi van? – röhögött.

‒ Olyan hülyén érzem magam emiatt, muszáj mindig felemlegetned?

‒ Miért érzed magad hülyén?

‒ Mert ilyen hülyeséget kértem! ‒ Szerencsémre teljesen el tudtam bújni, jó, hogy nem látott. Totális szégyenemben pironkodtam.

‒ Szerintem aranyos volt – válaszolta jókedvűen. ‒ Na, add vissza!

Ismét az ujjaimmal babrált. Teljesen lefejtette róla a fáslit, olyan finoman húzta le, mintha a legdrágább selyemből lenne.

‒ Uh.

‒ M-mi van? ‒ Vannak olyan helyezetek, amelyekben az ember nem akarja hallani ezt a kifejezést. Nos, ez pont egy ilyen volt. Eddig nem aggódtam annyira, de azért most kezdett belém költözni a rosszérzés.

‒ Hogy tudsz te ilyen csontos kezekkel ekkorát ütni? ‒ Kérdően ívelt fel a szemöldöke, amitől a homlokán finom ráncok keletkeztek, jelezve azt, hogy azért már mégiscsak elkerülte a harmincat.

‒ Ez a szuperképességem ‒ mosolyogtam halványan.

Igen, elkerülte. Három évvel. Én pedig még húsz se vagyok. Mégis olyan kedves velem. Jelenleg minden porcikájával azt éreztette velem, hogy egyenrangú vagyok vele, és ez rettentő jól esett.

‒ És a kezem?

‒ Hm – vonta meg a vállát ‒, megmarad. Elég nehezen gyógyul, talán kicsit megrepedt a csont. Tudod mozgatni?

Ellenőrzésképp végigmozgattam minden ujjam.

‒ Akkor nem lesz gond, csak legyen mindig szoros a fásli! ‒ mondta, és nekilátott a kötözésnek.

Rutinos mozdulatokkal először felcsavarta, majd a kezem köré tekerte az anyagot. Nem lötyögött úgy, mint az enyém. Sokkal jobb volt annál.

‒ K-köszönöm ‒ nyöszörögtem lesütött szemekkel.

‒ Nincs mit, kicsi lány! ‒ felelte vidáman, közben néhányszor a térdemre csapott félrepislogva.

Miért nem néz rám? Egészen eddig olyan közvetlen volt, viccelődött, most pedig mintha kerülné a szemkontaktust. Ne. Nem akarom ezt. Sokkal jobban tetszik az a Dan, aki hülyéskedik! Azt a Dant azt hiszem, kedvelem.

Figyeltem minden mozdulatát, miként vette fel a poharát a dohányzóasztalról, miként ivott bele, ahogy a pulcsi alatt megmozdult nyelés közben az ádámcsutkája, aztán ahogy kifelé bámult az ablakon a fakó, őszi Mistmountain délutánjába. Rám nézz, az istenért! Megbántottalak valamivel? Vagy nem vagyok elég nőies, és ezért taszítom a tekinteted?

‒ Hé, Daniel! ‒ Nem bírtam megállni, hogy ne szóljak neki, mintha ez pedig az ő szuperképessége lenne. Akárhányszor csak nem tudtam, vagy nem akartam, mindig megindultak belőlem a szavak.

Ezzel mintha mi sem történt volna, ismét rám vetült az aranybarna íriszek fénye. Lehet, hogy csak gondolkodott valamin? Bárcsak belelátnék a fejébe.

‒ Azt hiszem, hogy én még nem kértem tőled bocsánatot.

‒ Mi? ‒ Értetlenkedve vonta össze a szemöldökét. ‒ De hát miért?

‒ Hogy megütöttelek. Kétszer ‒ nyögtem ki zavartan.

‒ Semmi baj, én is ezt tettem volna. Betörőnek hittél.

‒ Igen, de… nos… azért mégiscsak bocsánat.

‒ Megbocsájtok ‒ mondta megnyugtatóan. ‒ És ugye már te se haragszol rám?

‒ Nem – nevettem zavartan. ‒ Igazából nekem se nagyon volt miért… úgy értem… a te reakciód is természetes volt. Valaki le akart ütni hátulról, még jó, hogy ekkorát kaptam.

Hirtelen nagyot sóhajtott, és zavartan megvakargatta a fejét.

‒ Amikor kiderült, hogy ki vagy, amikor visszajött az áram és megláttalak ott feküdni… én komolyan azt hittem, hogy meghalok szégyenemben. Nagyon sajnálom. ‒ Görbén fölfele bámult rám, és láttam, milyen komolyan gondolta az egészet.

‒ No problem ‒ bólintottam szorosan összezárt mosollyal. ‒ De tudod, még mindig nem egészen értem az az erdős jelenetet…

‒ Amikor Vincenték bevittek?

‒ Ühüm – bólogattam.

‒ Ó, az csak ilyen… csapat-dolog ‒ legyintett.

‒ Azt hiszem, most még inkább nem értem.

‒ Figyelj, Sammy. Össze vagyunk zárva, mi férfiak az év egy jó részében. Túlteng bennünk a tesztoszteron, és hajlamosak vagyunk néha begőzölni, ha csak egy kicsi sérülés is esett a becsületünkön. Ez esetben a tiéden. Nekünk nagyon fontosak a nőink, tudod? Szóval, mivel sok vita volt ebből, megegyeztünk a fiúkkal, hogy inkább elvonulunk és békésen lerendezzük a dolgokat, aztán mehet tovább a munka. Sokkal jobb, mintha hónapokon keresztül enne minket a méreg.

‒ De… én nem értem. Miért nem beszélitek meg inkább?

Daniel eleresztett egy kissé lesajnáló mosolyt.

‒ Férfiak vagyunk. Inkább viseljük el azt, hogy a legjobb barátunk szétver minket, minthogy megbeszéljük azt, ami a lelkünk nyomja.

Ó-t formáltam némán az ajkammal, és belenyugodtam a válaszba. Szóval ő ehhez van hozzászokva. Ez végülis javarészt megmagyarázza, hogy miért nem mondta el nekem se soha, mi bántja. Mindig csak beszélni akart, de az istenért meg nem szólalt volna. Lehet, hogy máskor majd én is inkább rálépek a lábára, vagy ilyesmi.

Egyszerre lett megnyugtató és zavart keltő a helyzet. Oké, akkor most lerendeztük ezt az egészet, de ezután mi lesz? Ez a véletlen ellentét volt a kapcsolatunk alapja, de most kibékültünk, örökre elástuk a dolgot. Mit mondhatnék neki ezek után? Lehet, hogy ez az egész rosszabb lesz, mint amilyen eddig volt. Beszélgetni akarok vele, de nem tudok. Bezzeg Chiaki!

Épp az eszembe jutott valami roppant egyszerű sallang, de a sors se akarta, hogy kimondjam. Hirtelen hatalmas csattanás hangzott fel az erdőből.

‒ E-ez egy lövés volt?! ‒ sikoltottam fel.

Daniel azonnal felpattant a fotelből, a hátsó ajtóhoz rohant, én pedig közvetlen utána. A fák közül madarak százai röpültek fel hangos zajt keltve, majd még egy lövés dördült.

‒ Mégis mi a büdös franc ez?! – kérdeztem kétségbeesetten a férfitól, azonban nem válaszolt. Egyenesen az erdőre meredt, pontosan tudta, mi fog történni.

Körülbelül egy perc múlva egy alsónadrágra vetkőztetett férfi rohant ki a fák közül, a kezeit hátrakötötték, és láthatóan menekült valami elől. Pontosan felénk futott. Én azt se tudtam, mit gondoljak, élettelenül bámultam az abszurd jelenetet. Csak amikor közelebb ért, akkor vettem észre, hogy egy levél lógott a szájából.

‒ Ő Steve, a kollégám ‒ fordult felém a szomszédom, amikor a másik már majdnem elénk ért.

‒ É-én örülök, de…

Nem hagyta végigmondani. A férfi elé ment, ráterítette a mellényét, majd kivette a levelet a szájából. Steve egy kicsit testesebb, szőrös mellkasú favágó volt, de hasonlóan magas, mint Daniel. Azonnal leült a fűbe.

‒ Sammy, hozz neki egy pokrócot. ‒ Értetlenkedve néztem rájuk. ‒ Most!

‒ Oké, oké! – hebegtem.

Befutottam egyért, majd ráterítettem a kollégára. Daniel ekkor már az átnyálazott levelet olvasta.

‒ Mégis mi a franc ez az egész?

Szótlanul a kezembe nyomta a papírt, de olyan macskakaparás írással írtak rá, hogy nem bírtam elolvasni. Mindez az arcomról leolvasható volt, ezért a férfi tolmácsolni kezdett.

‒ A levél neked szól.

Azonnal kihagyott a szívem. Ugyan miért hozna nekem egy félmeztelen, összekötözött pasi az erdőből egy levelet, miután kétszer lőttek?

‒ Mi van?! – csattantam fel felháborodva. ‒ Az isten szerelmére, mondjatok már valami értelmeset! ‒ Kezdett nagyon felmenni bennem a pumpa. Könyörgöm, hát lövöldöztek!

‒ A testvéred és a nagybátyád elrabolták ‒ lihegte Steve. ‒ Hamarosan elkezdődik a csata.