6. fejezet

Sziasztok ^^

Egy hét kiahagyás után megérkezett az új fejezet. Hát... mit mondhatnék róla? Kicsit rövidebb lett, mint a többi, de eléggé lefoglal most a suli, szóval bocsánat :/

Viszont ettől függetlenül is lehet, hogy meg fogtok ölni :D

Nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre, kérlek, hagyjátok alul ;)

Jó olvasást!

Az életem során alig pár alkalommal éreztem azt, hogy a félelemtől menten elhányom magam. Az első ilyen akkor volt, amikor anyuék közölték, hogy elköltözünk. A másik talán, amikor apu rajtakapott az első barátommal, miközben épp a szüzességem vesztettem el. A harmadik pedig most.

Éreztem, amint a vér kifutott az arcomból, és az agyam annyira nem jutott tápanyaghoz, hogy a sokktól rögtön szédülni kezdtem. A fejemhez kaptam, a koponyám mázsás súlyként nehezedett a nyakamon, és meg kellett tartanom, hogy ne guruljon a földre. A bőröm egész felszínét zavarni kezdte a ruhám, és menthetetlenül fázni kezdtem. Kiestem a térből és az időből, a gondolataim között pedig csak Vinnie és Max bácsi arcképe lebegett, közben pedig formálódó mondatok folytak össze a nyelvemen.

Elrabolták őket. M-mármint… nem fognak hazajönni. Veszélyben vannak. Elrabolták őket.

‒ Samantha! ‒ Daniel erős tenyere megragadta a vállam és erélyesen megrázott.

A tekintetem mélán kúszott fel rajta. Láttam őt és érzékeltem a külvilágot, de mégsem bírtam feldolgozni. Mi történik, ha meghalnak? Meg fognak halni. Bajuk fog esni. Vagy már bajuk is esett.

‒ Steve, gyere, segíts, szerintem sokkot kapott!

Ez volt az utolsó, amire emlékeztem. Nem vesztettem el az eszméletemet, de semmire sem bírtam reagálni. Hirtelen a szobámban voltam, beszéltek hozzám, mondtak valami olyasmit, hogy én csak nyugodtan pihenjek, ők majd elintéznek mindent. Ezután órákon át bámultam magam elé a szobámban. Nyitva volt az ajtóm, és ezúttal nem hallatszott be semmi. Se az, ahogy Vin meccset nézett, se Max halk dudorászása, miközben odalent tett-vett. Egyedül voltam. Végtelenül egyedül, nem számíthattam senkire. És ahogy kinézett, lehet, hogy egyedül is maradok. Örökre.

***

Reggel úgy ébredtem, ahogy elaludtam: az ágyam rácsának dőlve a takarómba csavaródva. Az alsó szintről halk duruzsolás hallatszott, két ember beszélgetett egymással. Szinte már meg is örültem, hogy az egész csak egy rossz rémálom volt, lelkesen pattantam fel és rohantam le, azonban a kialakuló mosolyom azonnal leolvadt az ajkamról. Az étkezőben Daniel állt az asztalnak támaszkodva, éppen telefonált, közben meg szólt a tévé. Teljesen úgy tűnt, mintha több ember beszélgetne.

‒ Jól van, felébredt. Leteszem.

Mosolygott. Nem hiszem el, hogy ez a pofátlan féreg képes volt egy ilyen szituációban mosolyogni. Azonnal bizseregni kezdett a tenyerem. Ráadásul Max bögréjéből iszogatta a kávét. Ha akartam se tudtam volna eltűntetni az arcomról a nemtetszést. Még magam is meglepődtem rajta, milyen elementáris erővel húztam össze minden porcikám.

‒ Jó reggelt – köszöntött.

Mintha nem is történt volna semmi!

‒ Jó? Neked ez tényleg jó?

Értetlenkedve bámult rám vissza.

‒ Vinnie és Max veszélyben vannak! Te meg itt iszogatsz, tök nyugisan! ‒ Miközben beszéltem, kikaptam a markából a kék is bögrét. ‒ Amúgy is, mi a francot keresel te itt?!

‒ Itt aludtam – mutatott a kanapéra, amin egy összegyűrt díszpárna és egy pléd volt. ‒ Aggódtam érted. Úgy tűnt, nagyon kiborultál.

‒ Nagyon kiborultam?! Elrabolták azt a két embert, akiket a legjobban szeretek a világon, és lehet, hogy már halottak! És te még csodálkozol, hogy kiborultam? Egyébként is, neked nem a rendőrségen kéne lenned? Bejelentetted? Indítottak nyomozást?

‒ Nem, Samantha, nem voltam a rendőrségen. ‒ A hangja úgy visszhangzott, mintha éppen arról csevegnénk, én hány kanál cukorral kérem a kávémat. A koffeinnél viszont sokkal jobban megdobta a vérnyomásom a hülye flegmulása.

Ó, Daniel, hogy rohadnál el élve! Olyan szívesen a fejéhez vágtam volna minden fájdalmam, de a kétségbeesettség uralkodni kezdett minden porcikámon. Remegni kezdett a kezem, a térdeim összekoccantak, annyira mérges voltam, mint még soha. A legszívesebben agyonvertem volna egy serpenyővel, pont most, amikor már kezdtem megkedvelni. Rengeteg volt bennem az érzelem, viszont mindez csak könnyként tudott megjelenni rajtam.

‒ Akkor szakadj meg! – nyögtem fuldokolva, majd a cipőmért mentem.

‒ Most hova mész?

‒ Mégis mit gondolsz, hova?!

Már fel is öltöztem, és rá nem hallgatva rohantam ki az ajtón.

‒ Ne, Sammy!

Olyan gyorsan kapkodtam a lábaimat, ahogy csak bírtam. Már alig hallottam, mit kiáltott utánam.

Az utam azonnal az őrsre vezetett. Aki a recepciónál állt, rögtön az egyik őrmester irodájába vitt, de még várni kellett rá, túlságosan korán volt.

A körmömet rágva ültem a kissé rendetlen íróasztal előtt. Velem szemben egy hatalmas bőrszék. Jól esett kicsit elterelni a gondolataimat, és elábrándozni a sok össze-vissza tárolt papíron, néhány üres bögrén és a névtáblán. Alden Averay?!

Időm se volt kirohanni, a fiatal rendőr belépett az irodájába és sebtében a lábával rúgta be maga mögött az ajtót, közben pedig nagyot kortyolt a kávéjából. Természetesen én teljesen ledermedtem. Emlékeztem, hogyan nézett ránk az emberek között, lehet, hogy most még rosszabb lesz.

Meredten fordultam hátra, és pontosan láttam rajta, hogy egy pillanatra ő is meghőkölt, most mégsem bámult rám úgy, mint azelőtt. Hivatalosan ült le az asztala mögé, kicsit megköszörülte a torkát, majd beszélni kezdett.

‒ Üdvözlöm. Alden Averay őrmester vagyok, úgy hallottam, hogy bejelentést szeretne tenni.

‒ I-igen – hebegtem. A testemben lévő düh most átcsapott visszafogott, fojtott félelembe. Most el kell panaszolnom mindent. ‒ Én… Samantha Foster vagyok.

‒ Max Foster unokahúga, igaz?

‒ I-igen. ‒ Rettentően kémkedőnek tűnt, le sem tagadhatná, hogy rendőr. ‒ Pont erről van szó.

‒ Hallgatom.

‒ Tegnap kaptam egy levelet, hogy őt és a bátyámat, Vincentet… e-elrabolták. A szomszédom azt mondta, hogy elintéznek mindent, de…

‒ Sajnálom, de nem segíthetek ‒ válaszolta jéghidegen, az asztaláról felkapta az olvasószemüvegét és egy újságot, és elfordult tőlem. ‒ Kérem, távozzon!

Köpni-nyelni nem bírtam. Levegőért kapkodva pislogtam rá, egészen addig, amíg megint rám nem nézett.

‒ Nem hallotta?

‒ Ugye maga most csak viccel velem?

‒ Én is jogosan kérdezhetném ezt – reccsent rám. ‒ Idejön és rabolja a drága időmet! Maga miatt reggelizni sem tudtam.

‒ Rabolom az idejét?! – Dühömben olyan erővel ugrottam föl, hogy felborult mögöttem a szék. ‒ Nem hallotta?! A rokonaimat elrabolták! Lehet, hogy meg fognak halni! ‒ A tehetetlenség könnyeket csalt a szemembe. ‒ Lehet, hogy már most halottak – nyekeregtem. ‒ Az isten szerelmére, Averay, tudjuk a testvéremmel, hogy gyűlöl minket, láttuk önön, ahogy ránk nézett, bár nem tudjuk az okát… de nem is érdekel, gyűlöljön, ahogy akar! De kérem, könyörgöm! ‒ Hajlandó voltam akármit megtenni ennek az embernek a segítségéért cserébe. ‒ Nem lehet ilyen kegyetlen, hogy hagyja őket meghalni!

Alden lesajnálóan vette le magáról a szemüvegét, majd végigsimított a borostás arcán és nagyot sóhajtott. Közben az én arcomon szétkenődtek a könnyeim.

‒ A szomszédja is favágó, mint az egész családja, igaz?

‒ Igen – vontam meg a vállam.

‒ És azt elfelejtette közölni önnel, hogy ez az egész csak egy játék?

Bennem szakadt a levegő.

‒ M-micsoda?

‒ Idén korán köszöntött be az ősz. Hamarosan itt van az őszi fesztivál ideje, és mint minden évben, a vadászok és a favágók szerepjátékos harcot rendeznek. Amit ugyan mindannyian komolyan vesznek, de eddig még nem halt bele senki.

‒ Sz-szerepjáték? – kérdeztem fuldokolva.

‒ Igen – nevetett. ‒ Az egyik féltől minden évben elrabolnak néhány embert, hogy ok legyen a csatára. Mivel Vincent újonc, gondolom egyértelműen rá esett a választásuk. De ne izguljon, királyi kiszolgálásban van részük.

Erőtlenül felállítottam a széket, majd lerogytam.

‒ Ezt nem mondhatja komolyan – suttogtam a fejemet fogva. ‒ Halálra aggódtam magam. ‒ Megkönnyebbültem. Persze mérges is voltam, de megkönnyebbültem.

‒ Azért annak örülök ‒ folytatta véresen komolyan ‒, hogy észrevették, hogy nem bízom magukban. Ez nem is fog változni. ‒ Áthatóan bámult a szemembe. A kék pillantása szinte lyukat égetett a mellkasomba, amitől nagyot nyelve figyeltem rá. ‒ Most pedig ha megkérhetem, húzzon el az irodámból ‒ vicsorogta gúnyosan.

Mélán kóvályogtam ki. A recepciós megkérdezte, hogy minden rendben ment-e, én pedig mosolyogva bólogattam.

Odakint azonnal megcsapott a hűvös, őszi levegő. Tehát csak ez tehetett arról, hogy ennyire kétségbeestem. Az őrsre vezető kis utcán Daniel várt rám bűnbánó mosollyal. A fenébe is, olyan rohadt jól mutatott a sárguló fák alatt, amint rám várt.

‒ Annyira sajnálom, kicsi lány – dörmögte bármiféle köszönés nélkül.

Nem tudtam neki felelni, csak szép lassan sétáltam felé, közben megint eleredtek a könnyeim. Nem álltam meg előtte, hanem a karjai közé mentem. Ő pedig automatikusan átölelt.

‒ Annyira féltem. ‒ Most végre minden kitört belőlem. Megkönnyebbülten és nevetve, de végig zokogtam.

‒ El akartam mondani, de annyira siettél, hogy végig se hallgattál.

‒ Tudom – ráztam a fejem. ‒ Azt hittem, hogy te vagy a legnagyobb tahó, akivel valaha találkoztam, amiért nem jöttél el bejelenteni az eltűnésüket.

‒ Ugyan már, Sam. Ha komoly lett volna a dolog, én magam keresném meg őket. ‒ Csak most figyeltem fel rá, mennyire rám hajolt, az ajkai a hajamat érve mozogtak. Éreztem a mosolyát. Tehát akkor ezek szerint mégis nyugodtan kedvelhetem őt. Ez azért elég jó dolog.

‒ De várj! – Hirtelen rákaptam a fejem, de nem távolodott el tőlem, még mindig engem ölelve nézett rám. ‒ A-akkor mégis mire mondtad, hogy elintéztek mindent?

Kaján vigyor ült ki az ajkára. Elég nagy volt már a borostája, de azért még közel sem volt szakáll.

‒ Nem ülünk be valahova reggelizni? Éhes lehetsz.

***

A Martina Bakery talán az egyik legjobb reggelizőhely, ahol valaha jártam. Gyors volt a kiszolgálás, finom a kávé és óriásiak az adagok. Csupán alig tizenöt perc kellett, amíg kihozták nekem az öt zabkorpás muffinból álló tálamat egy hatalmas epres-habos palacsintával és tejszínes kávéval. Úgy gondoltam, igazán megérdemlem az elmúlt pár óra miatt. Daniel csak egyszerű baconos rántottát kért, és egészen addig meg sem szólalt, amíg az első falatot le nem nyeltem.

‒ Finom, nem? ‒ kérdezte somolyogva.

‒ Ühüm.

Valóban mennyei volt. Ugyan lehet, hogy cukor-sokkban fogok meghalni öt percen belül, de legalább boldogan.

‒ Rátérhetünk a tárgyra? ‒ pislogtam rá nagy szemekkel, hátha meghatom.

A módszer láthatóan bejött. Néhány másodpercre elbambult az arcomon, elgondolkodó vigyor húzódott a felemás, kissé kiszáradt ajkaira, aztán miután kibámulta magát, lemondóan nevetett kicsit.

‒ Mi van? – érdeklődtem felvont szemöldökkel.

‒ Semmi – folytatta tovább. ‒ Csak ismerem ezt a nézést. ‒ Miközben beszélt, egyfolytában a kajáját bámulta és piszkálgatta a villájával.

 ‒ Milyen nézést?

‒ Max is épp így szokott bambulni, ha nagyon akar valamit.

Félrecsúszott a palacsinta. Fuldokolva nyúltam a poharam után, hogy le tudjam küzdeni a makacs falatot, közben pedig elképzeltem, ahogy az én széles vállú, morc pofájú, szakállas nagybácsim csábosan rebegteti a szempilláit. Bár jobban belegondolva ez az egész inkább rám nézve volt sértő. Én épp csábítani próbáltam, erre egy öregedő félben lévő favágóhoz hasonlítottak.

Álljunk meg egy szóra… csábítani?!

Ettől csak még inkább összezavarodtam, és kis híja volt, hogy a kávémat is ki ne köpjem.

Hogy akarnék én csábítani? Egyáltalán: miért akarnék én csábítani?!

‒ Minden rendben? – szegezte nekem a kérdést Dan. Basszus. Kívülről még hülyébben festhettem, mint amilyennek belül éreztem magam.

‒ P-persze, csak… mindegy. Szóval mi is ez az egész? ‒ A lehető legtermészetesebben próbáltam lefejtegetni a papírt a muffinomról, de őszintén, zavaromban még azt is elfelejtettem, hogy kell természetes módon papírt fejtegetni. A rohadt életbe már! Hogy szokták ezt csinálni, mert biztos nem így!

‒ Egy szerepjáték.

‒ Mármint… orkok, törpök és hasonlók? ‒ Teljes mértékben viccnek szántam az egészet, azonban helyeslő bólogatást kaptam válaszul. ‒ K-komolyan?

‒ Teljesen – nevetett Daniel jókedvűen, és amint látta, hogy nem bírom feldolgozni a szituációt, magyarázni kezdett. ‒ Úgy öt éve kezdtük el ezt a dolgot. Talán hat. Tudod, mi, favágók, nem igazán vagyunk jóban a vadászokkal. Szerintük mi zavarjuk a vadakat, befolyásoljuk az ökoszisztémát, hasonlók. És, hát igazság szerint mi is szívből utáljuk őket. Elég zavaró úgy dolgozni, hogy attól kell félned, hogy netalán lelőnek. Amerikában ennek az esélye, mint tudjuk, szomszédok között is elég nagy, de így…

‒ Értem, értem ‒ vágtam közbe. ‒ Vagyis… nem.

‒ Mindegy, a lényeg, hogy van egy kollégánk, Adam, aki összeszűrte a levet egy vadász csajjal, és elég nehéz volt elviselni mindkettejüknek az állandó utálkozást, ezért Adam tett egy kísérletet a kibékítésünkre: harcokat szervezett nekünk, ahol kiélhettük az agressziónkat egymás iránt. Először elég nehezen mentünk bele. Képzelj már el egy csomó fejszés meg puskás alakot, ahogy tündének öltözve rohangálnak Észak-Mistmountain erdeiben. De bejött – röhögte még mindig csodálkozva. ‒ Nagyon is. Már az első év után fele annyi konfliktusunk volt, mint azelőtt, ezért minden évben megismételjük, hiába ment szét Adam és a csaj.

Néhány tétova másodpercig válaszolni sem bírtam, csak éreztem, ahogy mosoly szalad szét a számon.

‒ Nem hiszek neked – böktem ki végül. ‒ Szerintem te átversz.

‒ Dehogy verlek! – nevetett. ‒ Annak mi értelme lenne?

‒ Próbára teszlek. Mi voltál három éve a szerepjátékon?

‒ Évről évre változik a menetrend – magyarázta komolyan, mégis vicceskedve. ‒ Az egész azzal kezdődik, hogy néhányan összeülnek és megírják az alaptörténetet, amit aztán kiosztanak nekünk. Három éve… hm. Három éve azt hiszem, hogy bandita voltam. Csatabárddal.

‒ És két éve?

‒ Vándor.

‒ Tavaly?

Kaján mosoly kúszott végig az arcán, miközben elmélyülten engem bámult.

‒ Tavaly király voltam.

Magamban felröhögtem és láthatatlanul forgattam a szemeimet. Mi más lehetett volna, ha nem király?

‒ És idén mi leszel?

‒ Idén jóval összetettebb lesz a történet, mint eddig volt. Szerintem ez lesz a legjobb játékunk! – Furcsa volt így látni ezt a hatalmas, komoly embert. Úgy örvendezett, hogy fakardokkal hadonászhat, mint egy gyerek.

‒ Szóval idénre megvan már a történet?

‒ Hát, hogy ne lenne! Este át is fogok ugrani a kinyomtatott változatokkal.

‒ Öm. Oké, ha szeretnéd, de ugye, mint tudjuk, nem fogom tudni odaadni Maxéknek, szóval…

‒ Nem is nekik lesz – dörmögte.

Hirtelen megakadt bennem a lélegzet. Mi lesz ennek a vége?

‒ Hanem?

‒ Kinek másnak, ha nem neked?

‒ M-m-mi?! – visítottam fel, amitől Daniel nagyot nevetett. ‒ Ugye most csak viccelsz?

‒ Dehogy viccelek! Hagyomány, hogy nem csak mi, de a családjaink is részt vesznek az eseményen.

‒ Nem, nem, Dan, lehet, hogy ünneprontó leszek, de én ezt egyáltalán nem akarom!

‒ Milyen szerencse, hogy ez nem választás kérdése – vigyorgott.

‒ De még sose csináltam ilyet, és nem vagyok benne biztos, hogy ki szeretném próbálni.

‒ Kénytelen leszel.

‒ É-és – hadonásztam az arcom előtt a kezemmel ‒, te… te most… mi a történet?

‒ A királyi család fejét és fiát elrabolta az ellenséges birodalom, ezért háborút indítanak, hogy visszaszerezzék őket. A csatába becsatlakozik öt barbár törzs is, az egyiknek a vezére leszek én. A feladatunk az, hogy az egyetlen megamaradt királyi sarjnak segítsünk megvívni a csatát és visszaszerezni a családját.

‒ És… ‒ kezdtem bele, azonban már most féltem a választól. ‒ Nekem ebben az egészben mi a szerepem?

‒ Hogyhogy mi? – somolygott sármosan, miközben az ujjaival izgatottan dobolt az asztallapon. ‒ Te leszel a hercegnőnk.