2. fejezet

Sziasztok :))

Máris megjött a második fejezet, még hátra van kettő, és valószínűleg vasárnap jön az ötödik. Nagyon remélem, hogy tetszeni fog nektek ^^

Olvassátok, jelezzetek vissza, iratkozzatok fel! :)

Egyszerűen nem tudtam megérteni, hogy a férfiak világában pontosan mit is old meg a verés. Az én esetemben nem segített semmit. A lelkem nem lett könnyebb, nem haragszom kevésbé Danielre, sőt, a rámért ütéstől annyira megfájdult a kezem, hogy be kellett kötözni. Szerintem kicsit megrepedt, alig bírtam mozgatni ma reggelre.

Mint kiderült, nem fogom tudni olyan jól elkerülni Danielt, mint szerettem volna. Hagyján, hogy a szomszédban lakik, legfeljebb a másik irányba mentem volna át cukrot kérni, de sokkal jobb viszonyban voltak a nagybátyámmal, mint én azt előre sejtettem volna. Ugyan első blikkre a férfi betörőnek tűnt, viszont a tegnap elcsattant pofon után kiderült, hogy Dan ezért jött át, hogy segítsen megszerelni a generátort Maxnek. Persze nem sikerült, és helyette behúzott nekem egyet. Tehát kijelenthetjük, hogy az egész hercehurca nem a becsületemért folyt, hanem, hogy ezek hárman nyugodtan, a barátságukat tovább ápolgatva tudjanak együtt dolgozni.

Szóval a kedves szomszéd egyáltalán nem tudott magának főzni, és mivel egyedül élt, mindig rendelt magának valamit, vagy gyorsétteremben kajált. Ez viszont néhány hónap alatt úgy kikészítette a szervezetét, hogy egyre figyelmetlenebb lett a munkában, alvászavarokkal küszködött, végül pedig majdnem levágta a karját egy láncfűrésszel. „Legnagyobb szerencsénkre”‒ ahogy Max mondta ‒, csak a kisujja bánta, az meg általában úgyis hiányzik a favágóknál. Lényeg a lényeg, az én drága rokonom úgy felhúzta magát ezen, hogy ráparancsolt a szomszédra: heti legalább négyszer kötelezően normális vacsorát kell fogyasztania. Nála. Nálunk. Max pedig híresen jól főzött, még az első nejétől tanulta el. Nagyon szerettem őt kisgyerekként, és csupán elég volt az étel illata ahhoz, hogy felidézze bennem az emlékeit. És mindennek most már Daniel is a része. Talán pont ez idegesített benne a legjobban.

Ahogy ez a gondolat az eszembe jutott, nagyokat pislogva kaptam fel a fejem. Féltékeny lennék? Én? Mégis mire? Dan egy felnőtt férfi, akit nem köt a családhoz semmi, csak közel lakunk egymáshoz. Soha nem fogja átvenni a helyem, soha nem lesz Vincent kicsi húga. Legalábbis rettentő bizarr lenne.

De mégis. Lassanként már én is felnőtt korba léptem, vagyis a társadalom már fiatal felnőttként tartott számon. Februárban töltöttem be a tizennyolcat, júniusban pedig befejeztem a gimnáziumot. Kiléptem a gyerekkorból, de most mégis nagyobb gyereknek éreztem magam, mint bármikor az ezelőtti életemben.

Ott ültem az étkezőben az asztalnál, teljesen egyedül, fancsali pofával, és azt hallgattam, ahogy azok hárman ott bent a konyhában röhögcséltek. Szerintem észre sem vették a hiányom. Oké. Talán egy kicsit tényleg féltékeny vagyok. Nekem kéne velük lennem.

Unottan simítottam végig a hideg, fehér porcelántányér szélén, amivel már vagy húsz perce megterítettem. Utáltam egyedül lenni, és utáltam, hogy ő van ott velük.

Az ajtó felől aztán lépteket hallottam. Először erősen dobbant meg a pici szívem, halvány mosoly ült az arcomra, de amint megláttam, ki közeledik, alább hagyott az örömöm.

Mindkét kezét vörös sütőkesztyűbe bugyolálta, egy forrón gőzölgő sütőtálat hozott ki, majd tett le elém. Ahogy elhelyezte, egy pillanatra összeforrt a tekintetünk, Daniel pedig halványan elmosolyodott. A látvány azért kicsit jobb kedvre derített. Mármint nem azért, nem volt ebben a mosolyban semmi különleges, sőt, talán kicsit kínosnak is tűnhetett. De a szeme. Baloldalon a szeme körül ott sötétlett egy monokli.

Rendben. Talán egy kicsit megértem, mi a jó a versében.

Nem sokkal ezután megjelentek a rokonaim is. Max még hozott egy tepsi krumplit, Vince pedig három üveg sört, amit aztán szépen szétosztottak egymás között. Igazán kedves. Hiába eresztettem el egy gúnyos mosolyt, nem figyelt fel rá senki, így kénytelen voltam én magam gondoskodni az italomról.

Lehet, hogy vissza se megyek ‒ járt a fejemben, miközben dühösen kitoltam magam alól a széket. ‒ Biztos van kint is valami maradék, amiből jól tudok lakni. Csak ne lenne olyan jó illata annak a hülye sültnek.

Lemondóan sóhajtok, majd a hűtőhöz lépek innivaló után kutatva. A választásom egy üveg narancslére esett, azonban nem vettem észre, és azzal a kezemmel szorítottam rá, ami megsérült az ütéstől.

A fájdalom élesen mart a csontjaimba, halkat sikkantottam, amit aztán üvegtörés követett. Ügyesen kiejtettem a kezemből, most pedig a narancslé úgy terült szét a földön, mintha narancs-mészárlás történt volna. Gyilkos vagyok. Na, és, hogy fogok kijutni innen anélkül, hogy a zoknim gyümölcsleves legyen? Én egy kis sarokba ragadtam, a folyadék pedig faltól falig terült szét a padlón. Undorodva ráztam meg magam, előre éreztem a hideg levet a talpamon, ahogy áthatol a zoknimon. Remek lesz.

Nagy levegőt vettem, aztán elszántam magam. A szemem végig lehunyva tartottam, a fogam pedig összeszorítottam, a lábam előre vetettem, de még mielőtt a narancslébe érhetett volna, Daniel megszólalt a konyhaajtó felől.

‒ Nem harap. ‒ Szinte hallottam a mosolyát.

A szemem felpattant, és azonnal gonosz pillantásokat kezdett a férfi felé szórni. Úgy támaszkodott a boltív fakeretének, mintha nem lenne sokkal jobb dolga. És hülyeség, de csapdában éreztem magam. Ugyan csak az undort kellett volna legyőznöm, de a nedves-zoknis lépés gondolata is kikészített. Összerázkódtam.

‒ Tudom. ‒ Kellett egy kis idő, amire összeszedtem magam egy újabb lépésre.

‒ Menni fog. ‒ Kacér, és kissé kárörvendő mosoly szaladt szét az ajkán. Még a fejével is döfött egyet felém.

Ettől csak még mérgesebb lettem. A francba, miért nem vettem fel papucsot?! Olyan idiótának érzem magam. Épp az előző nap törtem el majdnem a kezem, Mistmountainben pedig kicsi koromban a sár volt a legjobb barátom, most meg nem tudom megtenni ezt a lépést. De hát, ha olyan hideg, és úgy fog ragadni?! Amióta találkoztam ezzel a hülyével, csak idióta helyzetekbe tudok kerülni.

‒ Esetleg szeretné, hogy segítsek? ‒ Az aranyszínű írisz úgy villogott felém, mint egy ezer wattos izzó. Elégedettnek látszott. És játékosnak. ‒ Miss Foster?

Ez szíven ütött. Ah, még egy balga pont!

‒ Nem kell, köszönöm! ‒ affektáltam gúnyosan, és újra lépni akartam, de megint nem ment.

Ezt látva Daniel elröhögte magát, majd eltűnt. Szinte már le is mondtam arról, hogy száraz zoknival vészeljem át az esetet, amikor újra megjelent egy felmosóval. Szó nélkül kezdte el feltörölni a narancslevet, a lábamhoz érve pedig szinte rám parancsolt, hogy üljek fel a konyhapultra. Megtettem. Onnan figyeltem, amint lassan, komótosan, de kifejezetten alaposan törölgetett fel. Tényleg, hiszen ő egyedül élt, kénytelen volt megtanulni az ilyesmiket. Nálunk otthon mindig anyu és én takarítottunk, igazán furcsa volt most egy férfit így látni. Férfi ‒ ismételtem magamban.

Akaratlanul is végignéztem rajta. Ügyesen és ruganyosan lépkedett a hosszú lábával, a nyakán kidudorodtak az inak, az arcából pedig csak a markáns, borostával fedett állát láttam az oda omló sötét haj miatt. Az erős kezén láttatni hagyta a feltűrt ing a kidudorodó ereket. A tenyere olyan nagynak, erősnek és melegnek tűnt, hogy szinte kedvem támadt belehajtani a fejem. Szinte.

‒ Kész is! ‒ Ahogy végzett, elégedetten tette csípőre a kezét, és eleresztett felém egy vigyort.

‒ Kösz ‒ nyekeregtem nehezen.

Leugrottam a pultról, és elindultam kifelé. Nem akartam mondani semmit. Ismét megalázkodtam előtte, még ilyen hülye szituációt, mint ez!

Nem akartam mondani semmit…

‒ Mindjárt felsöpröm a szilánkokat… ‒ Miért beszélsz, ha kussolni akarsz?! Valami ilyesmi módon üvöltöttem belül.

‒ Hagyd csak, majd megcsinálom ‒ felelte könnyedén, aztán már rögtön nyúlt is a seprű felé, ami a kuka mellé volt állítva.

Pár másodpercig némán figyeltem. Spurizz innen, Sammy, már nincs itt semmi keresnivalód!

‒ Szóval… ne hidd ám, hogy ilyen gyenge vagyok, hogy elejtem az üveget, csak a rossz kezemmel fogtam meg! ‒ Miért beszélsz, ha kussolni akarsz?!

‒ Nyugalom, Miss Foster, a tegnapi után ‒ mutatott a monoklira ‒ eszembe sem jutott azt feltételezni magáról, hogy gyenge.

‒ Akkor jó – bólintottam hezitálva, aztán az államat felszegve próbáltam a lehető legmagabiztosabban távozni, de még mielőtt a boltívhez érhettem volna, ahol a rokonaim szabadon láthattak volna, Daniel megállított. A karját előre lendítette, a konyhapultba kapaszkodott, én pedig ügyesen az izmoknak ütköztem.

Basszus. Ha akarna, ilyen testfelépítéssel ott és úgy bánthatna, tarthatna fogva, ahogy csak a kedve tartja. Azonban láttam rajta, hogy eszébe sem jut a fájdalomszerzés. Riadtan a szemébe néztem, az övé játékosan csillant meg a lámpa fényében.

Három hatalmasat dobbant a szívem a torkomban.

‒ Egyébiránt ez volt a legbugyutább mentési akció, amit nőért csináltam. ‒ Olyan halkan beszélt, hogy Max és Vin tuti nem hallották. De miért? Mi funkciója volt ennek?

Ezután, mintha mi sem történt volna, folytatta a bíbelődést a szilánkokkal, és teljesen elfordult felőlem.

***

Az este további részében igyekeztem csendben falatozni. Szerencsére Daniel sármja és történetei úgy lenyűgözték a bátyámat, hogy eszébe sem jutott hozzám szólni. Mintha évek óta a legjobb barátok lennének. Kicsit azért jó érzés volt így látni őt, hiszen odaát nem sok esélye volt a barátságra.

Miután sunnyogva elfogyasztottam a vacsorát, felmásztam az emeltre, ahol hármunk szobája volt. Olyan meredek lépcső vezetett fel oda, hogy kis híján akár létrának is mondhattuk volna.

Itt azonnal egy kis közös helyiségbe értem, ahonnan három ajtó nyílt. Betrappoltam az enyémen, aztán be is csaptam magam mögött a szárnyat. Végre nem kellett hallanom őket.

Felkattintottam a csillárt, rögtön láthatóvá is vált minden. Megnyugtatott az az apró kis szoba, amit az enyémnek mondhattam; a krémszínű falak, amit az ágyam melletti íróasztal szélességében megtört egy kőből kirakott, vaskos sáv, és az a természetes fa padló, az egyszemélyes, vaskeretes ágy. Mindent imádtam itt.

Azonnal levágódtam az íróasztalhoz és felnyitottam a laptopot. Az első dolgom, hogy felléptem MyBookra, hátha történt valami érdekes. Ha más nem is, a közösségi oldalak iránt érzett szeretet rám ragadt a nagyvárosi lányoktól.

Hűha! Több mint tíz ismerősnek jelölés várt rám és egy csoportmeghívás. Fogalmam sem volt, hogy kik ezek az emberek, de rögtön sejteni kezdtem. A csoportmeghívó egy gólyáknak szóló klub volt, természetesen azonnal csatlakoztam és vissza is jelöltem mindenkit. Kutakodni kezdtem a felületen, néhányan már be is mutatkoztak egymásnak, a távolabbról érkezettek megszállottan keresték a mistmountaini lakosokat egy kis városlátogatásért és ismerkedésért. Egész jófejnek tűnt mindenki, tök jól elröhögcséltek a kommentekben, pedig a legtöbben nem is ismerték egymást. Ez azonnal szimpatikus lett.

Csupán pár perc kellett, hogy felugorjon a vörös kis chatablak. Az egyik felsőbb éves diákönkormányzatos srác írt, miszerint látta, hogy én is helyi vagyok, és hogy szeretnék-e segíteni egy kis összeröffenést megszervezni a gólyáknak.

Samantha Foster

Persze, nagyon szívesen segítek, de igazság szerint én is csak nemrég költöztem vissza, lehet, hogy nekem is kell egy kis útbaigazítás :)

Dylan Larkins

Az nem baj, a lényeg, hogy elérhető távolságban vagy ;)

Elég kevés az mm-i lakó, így velük mindig egyezkedünk külön egy kicsit

Samantha Foster

És a többiek nem haragszanak emiatt? :P

Dylan Lakrins

Nemigazán, hála nekünk lesz ivás és gólyatábor. Ezek után mégis ki haragudna? :DD

Samantha Foster

Hát én biztos nem :D oké, mondom, szívesen segítek.

Amúgy hányan vagyunk mm-iek?

Dylan Larkins

A ti csoportotokban kb. 6-an

Megnéztem, a csoportban eddig húszan voltunk, és még nem csatlakozott mindenki. Hm. Hát az valóban nem túl sok.

Samantha Foster

Ez esetben azt hiszem, hogy nélkülözhetetlen vagyok, ugye? :D

Dylan Larkins

Teljes mértékben, Samantha ;)

Még két hét van a kezdésig, jó lenne, ha holnap tudnánk találkozni a Marcoban. Azt tudod, hogy merre van?

Samantha Foster

Persze

Dylan Larkins

Ok, akkor holnap hatkor találkozzunk ott, jön a többi mm-i is, meg mi, diákosok. Mi már kitaláltuk a gólyatábor részleteit, de szeretnénk veletek is megbeszélni, hogy mit szóltok hozzá :) a dátum is megvan, már csak a pici részletek kellenek

Hm. Talán kicsit felelőtlen, hogy ennyire a végére hagyják a részleteket, de én ugye nem értek hozzá. Azt se nagyon tudom, miért kell ez a találkozó, de úgy döntöttem, hogy elmegyek, ha eddig nem nyitottam az emberek felé…

Samantha Foster

Oké, tök jól hangzik :) akkor holnap odamegyek

Dylan Larkins

Rendben, Samantha ;) holnap látjuk egymást. Szia!

Samantha Foster

Köszi, hogy megkerestél :) remélem, tudok nektek segíteni. Szia :))

Na, hát ez most őszintén meglepett. Nem hittem volna, hogy ilyen feladatra fognak megkérni rögtön. Eddig „falusiként” mindig én éreztem magam kitagadottnak, most viszont azáltal, hogy itt lakom, én lettem a kivételezett. És ez elég jó érzés volt. Már csak azt kellett kitalálnom, hogy tüntessem el azt az undorító foltot az arcomról.

***

Egyáltalán nem ismertem önmagamra. Itt állok a tükör előtt egy ostoba, fekete szoknyában, vörös harisnyában, azért bakancsban, viszont szürke, vállejtéses pamut felsőben. Az igazi Sammy még csak szoknyát sem hordott soha, de az egyetemista Sammy jó benyomást akart tenni az egyetemista ismerőseire, ezért úgy döntött, hogy átvedlik nőiesbe. Az igazi Sammy ezt utálta, az egyetemista Sammy pedig úgy érezte, még sosem volt ilyen vonzó egész életében.

Megfordultam a tükör előtt, és gondosan ellenőrizgettem, hogy nem fog-e kilátszani a fenekem, ha mondjuk leguggolok, de semmi. A lenge A-vonalú, magas derekú ruhadarab tökéletes volt.

Aztán megint elragadott a hév. Bevágódtam a pipereasztalom elé, először teljesen kivasaltam a hajam, aztán gyengéd, romantikus hullámokat varázsoltam bele. És, ha már itt tartottam, a cicás tusvonalat és a vérvörös rúzst sem hagyhattam ki. Elragadtatod magad, kislány! ‒ szóltam magamhoz, amivel megszületett a határ. Letöröltem a vörös rúzst a számról, de ez rohadt nehéz feladatnak számított. Halványan ottmaradt az ajkamon, hiába igyekeztem annyira. Nem baj.

Gyors blikk a telefonomra, és tudtam, hogy indulnom kell.

Óvatosan lépkedtem le a lépcsőn. Odakint már lemenőben volt a nap, de még azért elég jól lehetett látni. Daniel pedig megint itt volt. Kezd idegesíteni, hogy állandóan itt lebzsel, ahelyett, hogy a saját áramszámláját növelné. Uram atyám, épp a kedvenc játékommal játszanak konzolon! Vincent, te rohadék, megfogadtad, hogy soha nem fogsz mással játszani!

A döbbenettől kinyílt a szám, és nekik is akartam esni, de egyetemista Sammy ezt nem hagyta. Ő nőies, és nem harcias. Hideg, távolságtartó és példamutató.

Anélkül, hogy feltűnt volna nekik a jelenlétem, az ajtóhoz mentem és felvettem a kabátom.

‒ Akkor mentem ‒ jelentettem ki egyszerűen, erre viszont lepause-olt a játék.

‒ Mégis hova? ‒ meredt rám Vincent megnyúlt pofával.

‒ Egyetemista buli lesz.

Néhány másodperces csend telepedett meg a fiúkon.

‒ És miért nem szóltál előbb? ‒ kérte tőlem számon Max egy sörrel a kezében.

‒ Miért tettem volna?

‒ Hogy mondjuk le tudjalak vinni kocsival, meg hazahozni ‒ morgolódott.

Láttam rajta, hogy a lelkébe tapostam. Jaj, Max, nem vagyok már kislány. Ezt el is ismételtem hangosan.

‒ Nagylány vagyok, megoldom. ‒ Már szinte ki is fordultam az ajtón, amikor Daniel megállított.

Most vettem csak észre, hogy kicsivel jobban nézett ki, mint szokott. Úgy értem, nem volt rajta egy szakadt ruhadarab sem, de azért nem vitte túlzásba. A flanel helyett egyszerű, fehér, V-nyakú póló feszült a mellkasán. De semmi extra.

‒ Marco? ‒ Csak ennyit kérdezett, én pedig akaratlanul is bólintottam. ‒ Akkor gyere!

‒ De hát te is ittál! – akadékoskodtam rögtön, azonban nem túl sok sikerrel.

Közel lépett hozzám, az orromba kúszott az illata, amitől olyan folyamatok indultak be a testembe, amelyek még soha. Erősen kellett koncentrálnom, hogy higgadt maradjak. Olyan magas volt, csupán a szívéig értem fel. Biztos voltam benne, hogyha a mellkasán dudorodó izmokra hajtanám a fejem, akkor hallanám is.

Ő is felvette a kabátját, majd kinyitotta nekem az ajtót.

‒ Én ugyan nem – mosolyodott el.

‒ Na de mégis, mit akarsz velem? ‒ Teljesen elveszítettem a fonalat. Mit csinál ez?

A választ Vin enyhén szexista válasza adta meg.

‒ Döngesd meg, tesó! ‒ röhögte a kanapéról a kezét felemelve.

H-h-h-hogy mit?!

Fülig pirultam. Istenem, ugye nem látszik?! Nem látszhat, hiszen annyi alapozó van rajtam… de mi az, hogy döngessen meg?

Reszketve néztem végig a férfin, és akaratlanul is illetlen gondolatok fészkelték be magukat az agyamba. Ahogy felpillantottam rá, a tekintetem rögtön egy kacér mosolyba, erős állba és állkapocsba ütközött.

‒ Nem téged ‒ hallottam aztán a megjegyzést. Vincentre néztem, aki teljes bárgyú pofával vizslatott.

Baszki!

‒ Hát persze, hogy nem, mégis mit hittél?! ‒ reccsentem rá. ‒ Inkább játssz tovább, hülyegyerek!

‒ Pf, hülyegyerek? Csak azért, mert kegyelmed ma este be fog rúgni, rögtön gyerek leszek?

‒ Mehetünk? ‒ Daniel ismét hozzám szólt, én pedig kifordultam.

Még hallottam Max karcos hangját, ahogy óvatosságra int, majd becsukódott a bejárat. Kettesben maradtunk.

Lesétáltunk a kis dombon, ahol a mi házunk állt. A hátunk mögött elterülő erdőből sűrű, elhaló akácillat tódult kifelé, amit a közeledő éjszakai csípős szél hajtott maga előtt.

Dan háza előtt állt egy sáros, vörös furgon. Ha egy metropolisban egy ilyennel menne randira, akármelyik nő pofánröhögné. Milyen kár. Remekül illett hozzá.

Fél szemmel végigmértem az ő kunyhóját is. Hasonlóan két szintes volt ez is, azonban az elülső terasz nem húzódott végig a ház szélességén. Alul terméskövekkel lett kirakva. Egész pofásan festett.

Ezúttal nem nyitott nekem ajtót. Azért ennyire nem úriember, de nem is baj. Könnyedén ugrottam fel mellé előre, aztán már szinte döcögtünk is.

Itt az alkalom, játszd a hideget, Sammy! Meg ne szólalj, ne teremts kontaktust!

‒ És… milyen messze van a Marco?

Komolyan, csajszi?! Komplett hülye vagy!

‒ A belvárosban, közvetlenül az egyetem mellett. Csodálkozom, hogy nem tudod.

‒ Még nem volt időm körülnézni, és nem nagyon emlékszem ilyen részletekre.

‒ Értem ‒ mondta, majd váltott.

Az út rettentően döcögött, a hullámok teljesen összerázódtak a hajamban, mégis olyan mesés volt az egész. A narancsszín sugarak hosszú fénycsíkokban törtek be a fák ágai között, úgy világítottak mindenfele. A hegyek mögött pedig már félig felbukkant a mistmountaini hatalmas hold tányérja.

‒ Mennyi idős is vagy?

‒ Mi? – Mégis hogy jött ez ide?

‒ Úgy értem… jó sokáig nem voltatok itt.

‒ Hát igen, tíz év az tíz év. Csak nyolc voltam, amikor elmentünk.

‒ Akkor nem csoda, hogy nem emlékszel. ‒ Kesernyés somolygás volt a válasz.

Oké, kicsit dumáltatok, már nem olyan kínos a dolog. De azért többet ne mondj. Az már túlzás lenne. Még a végén azt hinné, hogy barátok vagytok.

‒ És… ‒ Reménytelen vagyok! Utálom magam! ‒ Randid lesz?

‒ Aha.

‒ Az egyetem melletti kocsmában? Ez kicsit furcsa.

‒ Nagyon jó hely, majd meglátod ‒ somolygott. ‒ És amúgy is, nem túl sok hely van errefelé.

‒ Ó, igen, tényleg. Azért köszi, hogy leviszel.

‒ Hazavinni nem foglak tudni, de biztos lesz fuvarod.

Ó, hát persze. Ő ma este a lelket is ki fogja döngetni egy nőből. Sandán végigmértem őt, az ablaknak támaszkodtam a fél karommal, hogy a lehető leginkább álcázzam a műveletet.

‒ Nem fog haragudni a barátnőd, hogy egy másik nővel állítasz oda?

Erre a kérdésemre hangosan felnevetett.

‒ Nem hiszem, nem az a féltékeny típus.

Behajtottunk a belvárosba, pár perccel múlt hat óra. Még néhány kanyar és ott is volt a Marco. Háromszintes, sötét fából épült hely volt, inkább tűnt étteremnek, mint kocsmának. Tényleg egész jó helynek festett. Mellette pedig ott tornyosult a campus. Olyan elitnek tűnt a kovácsoltvas kapukkal, a magas, kőből épült falakkal. Régen azt hiszem, hogy templom volt, de ennek még pontosan utána kell néznem.

‒ Bár hozzá kell tenni, hogy ilyen csinos lánnyal még nem látott. ‒ Olyan hirtelen tette hozzá a kiegészítést a mondatához, hogy alig hallottam meg. Azonnal felé kaptam a fejem, de rám se nézett, már szállt is ki, és bement a Marcoba, engem pedig magamra hagyott.

Nem tértem magamhoz. Mégis mi a francot mondott?

Megráztam a fejem, majd kiszálltam az autóból. Csakúgy itt hagyott, bármiféle magyarázat nélkül. Akkor most úgy mégis mire véljem ezt?! Hülye Daniel! Nem szokás lányokat ezek után csak úgy otthagyni!

***

Odabent olyan kedvesen üdvözöltek. A helyiségben halk zene szólt, az összes mistmountaini ott volt már és teljes mértékben kulturáltan iszogattak, sőt, hiába nem lehet, lerendezték, hogy még én is megihassak pár pohár bort. Dylan mellettem ült, és játékos, fényes szemekkel magyarázott a gólyatáborról és az egyetemről, faggatni próbált, megismerni, persze a többiekkel együtt. Nekem pedig olyan mocsok nehezemre esett, hogy a tekintetemmel ne Danielt keressem egyfolytában. Világ bunkójának éreztem magam, amiért így reagálok, de az utolsó mondatát egyszerűen annyira nem tudtam hova tenni, hogy az valami hihetetlen.

Persze igyekeztem én is részt venni a diskurzusban amennyire tudtam, szerencsére a nagyvárosban már megszoktam, hogy nem csinálhatok azt, amit akarok, ezért szerintem észre sem vették, hogy valami nyomta a lelkem.

És valóban, mint Larkins ígérte, a gólyatáborról esett a legtöbb szó. Közvetlenül az egyetem előtti héten szeretnék tartani, szerdától szombatig, hogy a hétvégén még ki lehessen pihenni a fáradalmakat. Meg a másnapot.

Úgy tervezték, hogy a hegyekben kibérelnek néhány táborozó kunyhót, és ott leszünk. Igazából a helyszín nem volt annyira vita tárgya, na de a játékok.

Én meg alig figyeltem, csak bólogattam, vagy mondtam néhány dolgot, hogy úgy tűnjön, minden oké. Aztán észre se vettem, és máris lecsúszott négy pohár száraz fehérbor. A vádlim bizseregni kezdett, ahogy az alkohol hatásnak indult a véremben.

Mit nekem Daniel! Hülye úgy, ahogy van. És amúgy is randija van. Meg különben mennyi idős lehet? Harminc? Harmincöt? Tíz év tuti van köztünk. Nem lehet köztünk semmit. Bár pontosan azt sem tudtam, hogy a monoklimtól hogy jutottam idáig. Össze-vissza cikáztak a gondolataim.

Azonban hála a bornak, a figyelmem egyre jobban megragadták az egyetemista társaim, és kezdtem belelendülni a velük való beszélgetésbe. Hatalmasakat és csilingelően nevettem, igazán jól éreztem magam közöttük. Végül különösen két diáktanácsost ragadtam meg, minimálisan klikkekre bomlottunk. Az egyik természetesen Dylan volt, akiről, ha nem tudtam volna, hogy tősgyökeres mistmountaini, azt hittem volna, hogy most jött Los Angelesből. Magas volt, napszítta, ezer wattos mosollyal és kusza, szőke hajjal. Igazi kosaras vagy szörfös fiú. A másik, akivel még nagyon sokat dumáltam az este folyamán, az egy ázsiai beütésű lány volt, Rika, hatalmas, barna, mandula vágású szemmel, és szög egyenes, fekete tincsekkel. Mint egy megtestesült álom.

‒ Basszus, ennyire rossz volt odaát? – kérdezgetett a lány. Nőies vonalain egy egyszerű farmer-póló kombó lógott, mégis mérföldekkel szebb volt, mint én.

‒ Nagyon… el nem tudjátok hinni ‒ mutogattam, miközben beszéltem.

‒ De nagyon örülünk, hogy visszajöttél hozzánk. ‒ Dylan úgy vigyorgott, mint egy alma. ‒ Nagy szükségünk van ilyen ambiciózus, csinos lányokra a diáktanácsban, mint te.

Csinos. Már megint ez a szó.

‒ Állj, állj! ‒ tettem fel a kezem. ‒ Csinos? – értetlenkedve kérdeztem vissza. Még tudtam beszélni, de éreztem, hogy gyorsabban, mint szoktam.

Mindketten egyszerre bólintottak.

‒ Ah, nem hiszem el! ‒ A fejemben újra lejátszódott minden, ami a kocsiban történt.

‒ Talán valami rosszat mondtam? – faggatott Dylan őszintén.

‒ Nem, nem dehogy, csak… eddig egyszer se hallottam magamra ezt a szót, ma pedig már másodszor.

‒ Hát gondolom, mert igaz – kuncogott Rika. ‒ Ki akart még ma veled flörtölni Dylanen kívül? ‒ Sunyi módon az ajkába harapott, de nem is törődtem vele. A gondolataim csakis Danielen pörögtek.

‒ Akitől ezt kaptam ‒ mutattam az arcomra. ‒ Meg ezt ‒ emeltem fel mellé a bekötözött kezem. ‒ És egyébként köszi, hogy eddig nem kérdeztetek rá.

‒ Pedig majdnem megevett a fene, gondolhatod! Szóval, ki ez? Valami bunkó, aki ver téged?

‒ Nem, nem, véletlen volt az egész… a nagybátyám egy kollégája…

‒ Hű, ez izgin hangzik! Na, és szexi?

Dylan szinte teljesen kiszállt a beszélgetésből, elment még egy körért, majd a többiekkel kezdett foglalkozni, így Rikával kettesben maradtunk. Két évvel volt idősebb, mint én, és egy évvel volt felettem.

‒ Nézd meg magad! ‒ A falon feszülő tükörre mutattam, amiben látni lehetett Daniel és a barátnője képét. Mindketten sokat mosolyogtak, de annyira nem volt köztük forró a hangulat. Szerintem egy félresikerült első randi lehetett.

‒ Ő? Ő a nagybátyád kollégája?

‒ És egyben a szomszédunk ‒ tettem hozzá lehangolva.

‒ Uram ég, rohadt szexi, Sam. Ha az én szomszédom lenne, én nem is tudom elmondani neked, miket művelnék vele…

Erre hangosan felkacagtam. Az arcomba futott a bor.

‒ Rika! ‒ korholtam viccelődve. ‒ Elveszed minden ártatlanságom!

‒ Oké, bocs, gyengéim az idősebb pasik.

‒ Szerinted mennyi idős lehet?

‒ Olyan harmincháromnak tippelem.

‒ Ilyen pontosan? – somolyogtam.

‒ Még ott a szemében a gyerek, de igazi férfi, elég ránézni. Ez pont az a kor.

‒ Szóval harminchárom…

Tizenöt év. Jóval több, mint gondoltam. Furcsa volt így visszanézni a köztünk történt dolgokat. Egy felnőtt férfi, mégis ilyen kedves volt velem, aki hozzá képest csak egy hülye kis csitri.

‒ És, megbosszultad már, hogy ezt csinálta veled?

‒ Mondtam, hogy véletlen volt. Egyébként látod a monokliját? Az tőlem van ‒ jelentettem ki büszkén, felszegett állal.

‒ Ó, ez nem elég! Csak még egy dolog kell, és törleszti a számlát, de kell még egy lépés, hogy megtanulja, véletlenül se ütünk meg nőt!

‒ Mégis mire gondolsz? ‒ kérdeztem tőle elhűlve, ő pedig elmondta, mi járt a fejében.

Azonnal pattantam, el sem köszöntem tőlük, csak Danielék asztaléhoz vágtattam. A vádlim még mindig zsibbadt a bortól, így kicsit erősebben kellett figyelnem magamra, de ez csak jobban a földhöz rángatott. Ahogy közeledtem feléjük, olyan komoly és felháborodott arcot vágtam, amilyet csak bírtam. Épp beszélgettek valamiről, amikor keményen közéjük csaptam az asztalra. Az üres tányérok és a poharak összekoccantak rajta. Rá sem néztem a férfira, csak a nőt bámultam, aki teljesen az ellentétem volt. Magas, szőke, nagyvilági lány. Észrevettem a zavart rajta, így bele is kezdtem a mondandómba.

‒ Én nem tenném a helyedben ‒ mondtam sokat sejtetően.

‒ M-mi? ‒ hebegte.

Elhúztam a hajam az arcomról, felderengett az ütésnyom.

‒ Ezt akkor kaptam, amikor nem akartam lenyelni. ‒  Felemeltem a karom. ‒ Ezt pedig akkor, amikor kiderült, hogy terhes vagyok.

A lány arca azonnal megnyúlt, a pohara után nyúlt, és Daniel képébe öntötte az egészet, aki szintén szóhoz se tért. De nem ment utána, csak felpattant a helyéről. Vele ellentétben én leültem a lány székére, és elégedetten a tenyerembe hajtottam az arcom.

Miután a szőkeség teljesen eltűnt a látóhatárból, a férfi csípőre tette a kezét, kissé előre hajolt, és félig dühösen, félig megkönnyebbülten pislogott rám. Próbált mérges fejet vágni, de a szája szélén ott játszott egy halvány kis mosoly.

‒ Ez mégis mire volt jó, Miss Foster?

‒ Kellett egy fuvar – jelentettem ki félvállról, mindeközben keresztbe tettem a lábaim és kényelmesen hátradőltem a fából faragott széken. ‒ Úgyhogy csináltam magamnak.

Láttam, ahogy mélyen magába szívta a levegőt, majd fújtatva préselte ki magából engem végigmérve.

‒ Akkor mehetünk?

Nem kérdezett többet. Elindult a kijárat felé, én meg követtem. Rikának azért még kacsintottam egyet, ahogy elmentünk mellettük.

Kiérve azonnal megcsapott a hideg, és szinte azonnal kitisztult a fejem. Már megint milyen hülyeséget csináltam?...

Bűnbánóan baktattam a koszos furgon felé, de kicsit elernyedtem, amikor Daniel kinyitotta nekem az ajtaját. Nem tűnt mérgesnek, mégis, nem nézett rám. Az alsó ajkát mélyen beszívta, és úgy tűnt, az eget bámulja, amin épp a tejút egy darabját lehetett látni millió csillaggal körülfonva.

Beindította a motort és már döcögtünk is. A kocsi órájára pillantva vettem csak észre, hogy tizenegy óra is elmúlt. Nem lehetett a csaj könnyű eset, ha eddig kellett fűzögetni.

Dan magabiztos kezekkel, könnyedén vezetett. Ő egy kortyot sem ivott, én viszont igen, és megint hülyeséget csináltam. Soha többé nem iszok!

Egész úton hozzám se szólt, így kicsit hosszúnak tűnt az idő, amíg hazaértünk, de végül leparkolt a saját kunyhója előtt. Nálunk még világítottak a nappaliban a lámpák.

Teljesen zavarban voltam. Nem is tudtam, mit csináljak. De megköszönnöm azért csak meg kell.

‒ K-köszi – nyekeregtem.

A kocsi kilincsébe akasztottam az ujjam és kipattintottam a szárnyat, ő azonban azonnal a kezem után nyúlt és visszazárta az ajtót.

Ettől a belső lámpák azonnal kialudtak, így csak a sziluettjét láttam, amit a hold derengése láttatni engedett. Olyan közel került hozzám. Ismét az orromba csapott az illata, ami most a markának melegével vegyül a csuklómon.

Nagyot nyeltem. Ha lehetséges, még veszélyesebb távolságba húzódott hozzám, így már a combunk is összeért, és nekem feszült a mellkasa. Fújtatott. Valamit mondani akart, szóra nyitotta a száját, mégis, én csak a szemébe bírtam nézni. Olyan zavartnak tűnt, zaklatottnak. Mint aki egyszerre fél, és szállna szembe az egész világgal.

Aztán elszállt a pillanat. Lassan, komótosan leeresztette a fejét, és az ujjaimat megfogva kikattintotta a kilincset, hogy kiengedjen.