1. fejezet

Sziasztok :)

Meghoztam nektek az első fejezetet, itt történik egy kis nézetváltás, de remélem annyira nem zavaró :) Olvassátok szívesen, és jelezzetek vissza nekem ^^

Jó olvasást :)

Lehúztam magamon a sötétzöld pulcsit, aztán felráncigáltam a combjaimon a farmert, hogy végre begombolhassam. Még csak három napja, hogy itt élünk Vincenttel, de máris rossz belenézni a szekrényembe. Igazán kár egy hozzám hasonló lányra egy kézzel faragott szekrényt pazarolni, de hát nekem még mindig jobban állt, mint a pasiknak.

A lábammal az ajtó felé kapok, belököm a szárnyat, de a rajta feszülő egész alakos tükör meg sem moccan. Nyugodtan húzódik végig a fán, akár egy szélcsendes napon egy tó felszíne. Megfordult a fejemben, hogy esetleg fel kéne kötnöm a hajam, hiszen három másodpercenként hajlamos vagyok klisés-ázsiai-kislány-horror-főgonosz külsőt ölteni, amit már ugyan megszoktam, de nem szeretek ráijeszteni a körülöttem élőkre. A fogaimmal a csuklómról le is szedtem az odarakott hajgumit, hátravetettem a fejem, amitől a sötét hajam elérte a csípőm ívét is. Összefogtam a hullámos fürtöket, és épp azokat a hülye kitüremkedéseket tuszkoltam vissza a fejem tetején, amelyek minden lány életét megkeserítik, ha normális copfban akarnak kilépni az utcára, azonban megakadt a művelet. A tekintetem akaratlanul is az arcomra fagyott.

A fájdalom szinte ugyanolyan erősséggel mart belém, mint amikor megszereztem ezt a kellemes védjegyet. Igazából a fájdalmon kívül nem is nagyon emlékszem másra… arra igen, hogy aki ezt művelte velem, végig velem szemben ült, miközben vizsgáltak, a tekintetemmel próbáltam neki üzenni, hogy húzzon végre az anyjába, de nem sokra mentem. Csak ott ült és bámult, mint egy hülye, viszont a vonásai egyáltalán nem maradtak meg a fejemben.

A kezem elengedte a copfot. A hajam úgy hullámzott le a vállaimra, mint ahogy földcsuszamlás szokott az utakra Mistmountainben egy kiadósabb eső után. Ocsmány vagyok ‒ búgtam magamnak keserűen, közben a szálak közé markoltam és jobban az arcomba húztam a fürtjeim, akár egy jótékony függönyt. Nem sokat segített. A folt még mindig sötétlilás-vörösen sötétlett a bőrömön. Akaratlanul is feljebb emeltem az állam, és balra hajlítottam a nyakam, így jobban eloszlott rajta a haj, és kevésbé látszott. Halvány mosoly terült szét az ajkamon, próbáltam nézegetni, hogy fogok kinézni kedvesen. Talán nem is lesz olyan rossz.

Kissé megkönnyebbültebben futottam le az emeltről a földszintre, ahol a jól megtermett férfiemberek már javában reggeliztek. Még csak reggel hat óra volt, de nekik már fél órája ott kellett volna lenniük a telephelyen, hogy nekilássanak a munkának. Lusta majmok. Imádom őket.

‒ Jó reggelt – szökelltem közéjük, majd leültem az asztalhoz.

Azonnal vettem magamnak a pirítósból és az illatos, édes zabkásából.

‒ Neked is ‒ köszöntek vissza.

Szerencsére csak sötétben volt idegen Max háza. Másnap már nagyjából felismertem a helyiségeket, az viszont igaz, hogy a bútorokat kicsit átrendezte. De az ajtóból még mindig egy nyitott folyosóra lehetett lépni, aminek jobb oldalán egy tágas nappali, bal oldalán az étkező állt, és abból nyílt az aprócska konyha, ahol a pofont kaptam.

Ismét az arcomhoz nyúltam az emlékre. Még sosem ütöttek meg. Igazán jó kezdés…

A nappaliból felfelé vezetett egy lépcső az emeletre, ahol a hálószobák voltak. Természetesen minden fából és kőből, általánosságban díszítés nélkül, csak úgy, puritánul. Mégis milyen lehetne egy favágó háza?

Csendesen próbáltam a számba tömni a kenyeret, de még nem tudtam rendesen kinyitni a szám, ezért egy harapás után átdobtam Vince elé, aki, mintha mi sem történt volna, a kezébe kapta és pár harapással megette.

Olyan jó volt újra itt. Mintha az elmúlt tíz év meg se történt volna, csak mi öregedtünk meg a tesómmal. Max nem változott semmit. Ugyanaz az érdeklődő, szürke szempár, mint az enyém, és ugyanaz a tökéletes, szőkésbarna haj, mint a tesómé. Az arca sem ráncosodott meg, oké, nem volt már fiatal, de mások ezt a hatást botoxszal érik el, ő pedig csak friss levegőn dolgozott. Ahogy bámultam őket, az egész testemben szétáradt a nyugalom. Végre ismét otthon voltam.

‒ Elfeküdted a nyakad? ‒ szólalt aztán meg a nagybátyám a semmiből.

‒ Hm? ‒ kizökkenve kaptam fel a fejem. Megtörte az idillt.

‒ Olyan furcsán tartod a fejed.

Kínosan nevetgéltem.

‒ É-én nem…

Max érdes kezével az állam alá nyúlt és rendes állapotába terelte a tartásom. A hajam rögtön elszakadt az arcomtól, és láttatni hagyta a sérülésem. Észrevettem, amint a sajnálat átsuhan rajta.

‒ Mintha smároltál volna egy porszívóval. ‒ Vele szemben Vincent egy csepp együttérzést sem tanúsított. Szúrós pillantást vetettem rá, de ő ettől csak jobban röhögött.

‒ Még egy hét, és elmúlik ‒ nyugtatgatott Max, nem túl sok sikerrel. ‒ Amire elkezdődik a suli, nyoma sem lesz.

‒ Tudod, az arcodhoz nyomtad, az meg kiszívott! ‒ A bátyám csak nem hagyta abba. Huszonhárom éves volt, de az agya megragadt valahol a tizenkettőnél.

Tágra nyílt a szemem, és akadozva felé fordultam, egy szót sem szóltam. Tudtam, hogy még nincs vége.

‒ Ó, vagy megvan! Tudjátok, tudjátok! ‒ Lelkesen mutogatott a kanalával a levegőben. ‒ Az X-aktákban volt az a laposféreg-szerű, szopószájú izé! Hahaha! Na, az! Olyan, mintha az tapadt volna rá az arcodra!

Bántott, hogy nem érez velem együtt. Odaát általában mindig, mindentől meg akart óvni, féltett engem. Most pedig, hogy valóban meg is sérültem, de itthon vagyunk, mintha teljesen megváltozott volna minden. Oké, mindig csipkelődtünk egy kicsit, de ez most tényleg nagyon fájt, nem a vádlim görcsölt be. És, ha fejjel hárítom a padlót? Kómába is eshettem volna…

‒ Befejezted? ‒ meredtem rá kiábrándulva.

Persze ezekből az érzésekből nem mutattam neki semmit. Felesleges volt. Ha akart, bánthatott volna napestig, ő az én idióta, hülye bátyám, és imádom őt, mindegy, mit csinál.

‒ Egyelőre ‒ vigyorgott szélesen, és tudtam, hogy amint megint találkozunk, meg fogom kapni a magamét.

Nem bírtam többet enni. Amíg a fiúk még lelkesen faltak, én teljesen elteltem. Mondjuk ebben az is benne lehetett, hogy az elmúlt napokat végigfeküdtem. Ugyan nem lett agyrázkódásom, a doki néni ragaszkodott hozzá, hogyha már nem akarok kórházba menni, legalább az elkövetkezendő néhány napban feküdjek. Meg is tettem, és addig végigzabáltam a közeli kisbolt teljes édességkínálatát. Az igazat megvallva elég rosszul is lettem tőle.

Pont jókor raktam le a kanalat. A bejárat felől kopogás hallatszott, én pedig vidáman rúgtam ki magam az asztal alól, hogy kinyissam.

Az ajtóba faragott zöld ablakocska rendszerint teljesen megszínezte a padlón lévő fehér szőnyeget, de most az odakint ácsorgó alak felfogta az összes sugarat, úgy tűnt, mintha odakint éjszaka lenne, de nem bántam. Ő az első ember, akinek ajtót nyitok az új életemben.

Lelkesen nyomtam le a kilincset, és tártam ki a bejáratot. Amint megláttam, hogy ki álldogált odakint, megfagyott bennem a vér.

Nem, nem azért, mert különösebben jó benyomást tett volna rám. Magasnak magas volt, és izmos is. A testén szinte feszült a piros, kockás flanel ing, és a piszkos farmer is remekül mutatott rajta, bennem mégis rossz érzést keltett, de egyáltalán nem értettem, miért. Csak azt éreztem, hogy összeszorul a gyomrom, és teszek hátra egy lépést.

Az arcába meredtem. A mosoly kezdett leolvadni az ajkáról, már csak a maradéka ült ott a borostája alatt. Láttam, ahogy megremeg a szája, szóra nyílik, majd ismét bezárul, aztán zavartan a sötét hajába túrt, hogy eltűrje a homlokába omló tincseket.

A tekintete! ‒ Az agyamban megszólalt a vészcsengő. Aranyszínű, keserkés, viszont egyben kíváncsi szemmel vizsgálgatott. Az arcomon telepedett meg.

‒ Te… ‒ nyögtem alig hallhatóan. Azonnal bevillant, honnan ismerős.

Mélyen magába szívta a levegőt, megemelkedett a mellkasa, azonban egy szót sem bírt kipréselni magából.

Ő az! ‒ visított a bensőm. ‒ Itt az alkalom, Sammy! Öld meg! Ess neki! ‒ És esküszöm, én meg akartam tenni. De nem ment. Ott álltam letaglózva azelőtt a férfi előtt, aki akkorát húzott be nekem, hogy azt hittem, meghalok. Mégis mit mondhatna ilyenkor egy nő? Gyere be reggelizni? Nincs az az isten… de akkor mégis mit csináljak?

Mintha megérezte volna a tétlenségem zavarát, Max bukkant elő az étkezőből.

‒ Ó, Daniel! ‒ üdvözölte szívélyesen.

Daniel… ‒ Automatikusan ismételtem magamban a nevét.

A nagybátyám mögém jött és átkarolt.

‒ Ő az unokahúgom, Samantha. ‒ Érezhetően elcsuklott a hangja. Folytatta volna a mondandóját valami olyasmivel, mint „már ismeritek egymást” vagy „tudod, nemrég költöztek ide”, de egyikkel sem jöttük volna ki jól.

‒ N-nos… üdv ‒ nyekeregte nehézkesen. Mélyen rezgő hangja volt, amin érezni lehetett, hogy néha-néha dohányzik.

‒ Sammy, ő pedig egy kollégám, neki is van egy kisebb csapata, mint nekem. És ő…

‒ Pontosan tudom, ki ő! ‒ csattantam fel hirtelen jövő haraggal.

Érezhetően megfagyott a hangulat körülöttünk. Innen mégis merre lehetne lépni?

Egészen eddig úgy éreztem, hogy nem is vagyok dühös. Nem is tudtam, hogy kire legyek dühös, nem emlékeztem senkire, és túlságosan féltem emlékezni ahhoz, hogy sokat kérdezősködjek felőle. Azt hittem, hogy soha többé nem kell majd látnom. Az istenért, én azt hittem, hogy az utcán se ismerném fel, ha szembe jönne velem! Erre tessék. Elég volt csak egyszer a szemébe néznem, hogy rögtön minden az eszembe jusson.

‒ N-nézd, Sammy…

‒ Miss Foster!

A szavak önmaguktól csúsztak ki a számon. Mégis milyen hülyeség ez?! Miért mondtam ezt? Tiszta idióta vagyok.

Ők is annak néztek, látszott rajtuk. Egy pillanatra mindketten nagyokat pislogtak, de aztán Daniel rájött, hogy még mindig ő van hátrányban, ezért folytatta.

‒ Miss Foster, én igazán sajnálom.

Hm. Nem is olyan rossz, hogy így szólít. Jóval idősebb nálam, és tetszik, hogy hajlandó ennyire leereszkedni. Nyeregben érzem magam, olyannyira, hogy egy laza mozdulattal csak felemeltem a karom, és felé mutattam a tenyerem.

‒ Nem érdekel.

‒ De hát…

Egyáltalán nem értem, hogy mi ütött belém. Annyira felhúzott ez a Daniel, hogy teljesen kikeltem magamból, mintha más irányította volna a testem. A fogas felé nyúltam, lekaptam róla a kabátom, és mintha ő ott se lenne, átfurakodtam magam a bejáraton. Én kegyetlenül löktem őt félre, ő pedig értetlenkedve adott nekem utat.

Mistmountain hajnalának a hidege mintha megálljt parancsolt volna nekem. Amikor csak tehette, az idő itt mindig hűvös volt: alkonyatkor, napfelkeltekor, tavasszal, ősszel, a télről már ne is beszéljünk. Épp ezért még látszott a dühös leheletem csörtetés közben.

Gyorsan átvágtattam a teraszon, és elindultam a ház mögött álló fészer felé. Egy biciklit kerestem magamnak, és hála az égnek találtam is. A kirohanásom csak még kínosabb lett volna, ha nem sikerül az, amit tervezek.

Előre toltam a kerékpárt, letámasztottam a terasz kerítésének, amíg a kabátom húzkodtam magamra.

‒ És most mégis, mit tervezel, hova mész? ‒ Vincent is csatlakozott a csődülethez, félszegen támaszkodott az ajtónak. Őt egyáltalán nem érdekelte az egész, csak jelen akart lenni, a körme alól piszkálgatta a sarat.

Maxen láttam, hogy aggódik. Ó, az én drága nagybácsim. Szinte majdnem vissza is fordultam, amikor láttam, hogy összetöröm a szívét, ha most elmegyek. Aztán ismét Daniel került a középpontba. Ó, igen, eszi a lelkiismeret, majdhogynem elfolyik az a hülye arca a hülye borostájával együtt. Nem hátrálhatok meg.

‒ Még nincs is nyitva semmi, nincs hová menned. ‒ Vince hangja visszhangzott Mistmountain hegyei közt.

‒ Nem is a völgybe tartok ‒ vetettem oda neki dühösen, még utoljára megvető pillantást mértem Danielre, aztán feldobtam magam a biciklire és elindultam fölfelé, egyenesen azon a földes úton, ami az erdőbe vezetett.

Órák óta csak hajtottam. Hol lassabban, hol gyorsabban, néha sétálgattam is, mígnem azt vettem észre, hogy besötétedett. Fel sem tűnt, hogy ilyen sokáig kint maradtam. Hűha, nem is tudtam, hogy ilyen kicsattanó formában vagyok. És még a haragom is elmúlt. Többnyire.

Lefékeztem. A kerekek alatt sercegett a por és a kavics, mindig is szerettem ezt a hangot, mint ebben a városban mindenki. Mistmountainben csak néhány embernek volt autója, azok is általában a munkájukhoz használták. A település olyan könnyen átszelhető, hogy semmi más nem kellett az utazáshoz, mint egy bicaj. Ezen kívül kár lett volna bemocskolni ezt az isteni, tiszta levegőt.

Ahogy letettem a lábam a földre, azért csak meggörnyedtek a térdeim. Talán mégsem vagyok olyan remek formában, mint hittem.

Komótosan kezdtem tolni magam mellett a járművet, ahhoz, hogy visszajussak, először meg kell tudnom, hova is értem ki pontosan. Néhány méterrel előttem a fák szétváltak, egy szurdok széléhez értem. Amint kiálltam a sziklára, hogy szemügyre vehessem a tájat, megcsapott az este szele, ami a hegyek felől az eljegesedett hó illatát hozta, közben pedig a hátam mögül kifelé áradt a sűrű erdő mohás doha. Eszményi volt a két esszencia keveredése, kemény függőséget okozhatott mindenkinek.

Itt állva úgy éreztem, hogy enyém a világ. Előttem és mögöttem égig érő hegységek, amelyeken most elhanyagolhatóan aprónak tűntek a fenyvesek, holott a tövükben állva az ember apró porszemnek érezte magát.

Látszott, hogy az ősz már közel járt. A hegyhátak földhöz közelebbi lankáin a bükkök levelei kezdtek elszíneződni. Igazán csak akkor lesz csodálatos az egész, ha Mistmountainon teljesen végigfutnak a természet árnyalatai. Amint ez megtörténik, talán kijövök újra ide. Már ha idetalálok.

Úgy tűnt, hogy egész idő alatt körbe-körbe mentem. A szurdok aljába tekintve megláttam a favágókat. Az általuk használt eszközök, a fűrészek és a vontatók vöröslöttek a tarkopaszra vágott erdő helyén. Fájt érte a szívem. Ez a munka egyszerre volt gyilkos és újjáélesztő, hiszen tavasszal ezek az emberek mindig új facsemetéket ültettek el a régiek helyén, gondosan mérlegelve azt, hogy milyen új növényfajta tesz jót az erdő ökoszisztémájának.

Sokan már indultak haza. Még innen, a magasból is hallottam tompán, ahogy felbőgnek a motorok. Akik viszont még maradni kívántak volna, meggyújtották az első lámpásokat. Már nem volt sok vissza a munkából, azonban Max, mivel csapatvezető volt, a nap végén felmérte a terepet, így mindig tovább dolgozott.

El se hiszem! Innen látom a kocsinkat. A gondolatra azonnal felderültem. Így még csak vissza se kell bicajoznom, haza tudnak vinni.

Még innen messziről is kiszúrtam Vint, amint épp beszélget valakivel. Hunyorítottam, hogy jobban megnézhessem magamnak, de azt a vörös flanelt szerintem még az űrből is felismerném. Nem akarok vele többet találkozni. Éreztem, ahogy a gondolatra még a gyomrom is összeszűkül, de azt hiszem, nem tehetek mást. Legalább is ma. Hah! Szerencséd van, Daniel Akárki! Vagy az ételhiány, vagy az oxigén ment az agyamra, de azt hiszem, hogy ma utoljára, de hajlandó leszek elviselni téged.

Végig a szurdok szélén maradva bringáztam hegynek lefele, szinte túl könnyűnek is tűnt, de azért a vádlim már megérezte a pihenés ízét, és fáradékonyabb volt, mint normális esetben. Amire leértem a favágók szintjére, jócskán beállt a félhomály, szinte sötétnek lehetett nevezni.

A fák között bolyongtam még, leszálltam a kerékpárról és felnéztem az égre. Hatalmas volt innen a hold, úgy tűnt, mintha pontosan a völgybe akarna leszállni, és mintha pontosan bele is illene. Nem csúfított bele semmi, önnön ezüst tányérjában világított lefelé.

Max ott állt tíz-húsz méterre előttem, de még nem látott meg. Az arcát megvilágított a kezében tartott olajlámpás fénye. Elég morcosnak tűnt. Dühösen csapta be maga mögött a kék furgon ajtaját, majd a maga medve módjára indult el, de nem haza; csupán pár lépéssel előttem húzott befelé az erdőbe, valamerre elég komolyan tartott.

Talán jobb lenne, ha nem mennék utána… lehet, hogy randija van, vagy valami ilyesmi. Persze két másodperc kellett, hogy elhessegessem ezt a gondolatot, és a nyomába eredjek.

Elég messze ment a tábortól, egyenesen egy tisztásra. A hold ide is lesütött, így pontosan láttam, hogy rajta kívül még két figura várt, néma csendben, felettébb komolyan.

Ó, hát ez Mr. Flanel! ‒ kiáltottam fel magamban. ‒ A másik meg Vince. Vajon mi a francot csinálnak ezek itt ilyenkor?

Észre sem vettem, de olyan szorosan markoltam a kormányt, hogy belesajdult a kezem. Mi lesz itt? Összebeszélnek ellenem? Vagy röhögnek egyet a reggeli kiborulásomon?

Közelebb mentem. Az ágak érzékeny csengőcskékként csörögtek a talpam alatt, de szerencsére nem vettek észre. A lehető legközelebb húzódtam hozzájuk.

‒ Daniel ‒ kezdett bele a nagybácsim ‒, látom, hogy megjelentél, ez tisztelendő viselkedés.

A férfi sandán Vincentre nézett. Innen azonnal tudtam, akár akarta, akár nem, a tesóm ráhatására mindenképp megjelent volna. De miért? Megannyi kérdés…

Arra számítottam, hogy majd előhúznak majd egy flaskát, azonban nem ez történt.

‒ Bántottad a húgom ‒ dörmögte a bátyám vészjósló hangon. ‒ Az egyetlen húgom.

Daniel hallgatott, a földet vizslatta. Mégis mi a szar ez?

‒ Ő a legcsodásabb lány a világon, épp ezért hittem azt, hogy meg fogja neked bocsájtani, amit vele tettél. De fél tőled, ez látszott ma rajta.

‒ Én is így látom – erősítette meg Max.

‒ Nincs jogom beleszólni az életébe, ha a jó dolgokról van szó. De megbosszulom az összes őt ért kárt, ha ő sem tud megbocsájtani.

Baszki, ezek meg fogják ölni!

‒ Ezt a terhet én viszem helyette, remélem, hogy ezt te is megérted, Daniel. Nagyon kedvellek, és nincs harag, de a húgom szomorú miattad. Úgyhogy most szarrá foglak verni.

Ez az egész egyszerre volt felemelő és mélységesen megrendítő. Leesett az állam, ahogy hallgattam az egészet. Sosem láttam még Vince és Max ezen oldalát… és csak miattam. De még nem is ez a legfurcsább az egészben.

Végignéztem Daniel alakján. Úgy állt ott előttük, mintha egy üzleti megbeszélésen lenne. Tekintélyparancsolóan, az állát felszegve, büszkén. Elszántság ült a szemében, és esküszöm, még el is mosolyodott. Mintha készült volna erre az egészre. Mintha várta volna.

‒ Rendben ‒ bólintott.

Mégis mi a jó büdös franc ez?! Ez a pasi csak úgy elfogadja, hogy egy jó erőben lévő férfi megverje egy hiba miatt?!

Hiba… igen. Nem direkt csinálta.

Vincent készen állt. Közelebb lépett hozzá, Max pedig bíróként volt jelen, nehogy elfajuljanak a dolgok. Ó, basszus! Ezek állatok.

A bátyám keze hátralendült, ökölbe szorultak az ujjai, minden erejét összegyűjtötte, hogy lecsaphasson, azonban még mielőtt megtehette volna, akaratom ellenére ugrottam elő a fák mögül hangosat kiáltva.

‒ Állj! ‒ A hangom messze visszhangzott a hegyeken.

Mindhárman kitágult szemmel néztek rám. Egyáltalán nem hitték, hogy a közelben járok, azt meg pláne nem, hogy megállítanám őket. Pedig így történt. Mérges voltam, de most már nem Danielre. Vagyis nem csak rá.

‒ Mégis mi a jó büdös francot csináltok?! ‒ Teljes mérgemből rontottam neki a bátyámnak, a lökésemtől pár lépést hátratántorodott. Még mindig nem tért magához. Én dühöngve ziháltam. ‒ Mire véljem ezt?!

Végül sikerült megemberelnie magát, teljes komolysággal válaszolt. Olyan morc volt az a kedves, gondosan borotvált arca, hogy szinte nem is ismertem rá.

‒ Ez egy ilyen világ, hugi. Szemet szemért, fogat fogért.

‒ De ez nem megoldás! – reccsentem rá. Még sosem ütött meg velem ilyen hangot. ‒ Fogd vissza magad, Vince, mert szét fogom rúgni a segged! ‒ ripakodtam rá én is. ‒ Hogy milyen lesz a viszonyom a szarházival, azt én döntöm el, és nem ti! ‒ Az üzenetet ezúttal Maxnek is gondosan továbbítottam. ‒ Egyáltalán, mit gondoltatok?!

‒ Te ebbe ne szólj bele! – fújtatott.

‒ Hogy én ne szóljak bele? Én vagyok az érintett, én vagyok a károsult, én döntöm el, mi van!

‒ Ez a dolog már túllépett rajtad, Sammy! Rossz rád nézni, egyszerűen ezt már nem hagyhatom.

‒ De te voltál az, aki elviccelte ezt az egészet, Vincent!

‒ Elvicceltem, mert rohadt ideges voltam! Úgy nézel ki ezzel a sérüléssel, mint egy szaros drogos kurvája, ez pedig túlmegy minden határon!

Teljesen lesokkoltam. Olyan lazán vette az egészet, észre sem vettem, hogy így érez. Talán még rosszabbul viseli, mint én.

‒ Én gondoskodom rólad, Sammy, és nem fogom ezt hagyni. ‒ Ezt ismételgette folyton, a többiek pedig nem szóltak bele.

‒ Én meg nem hagyom, hogy ezt megcsináld. ‒ Ellenálltam. Utáltam Danielt, Vincentnek pedig igaza volt mindenben a kinézetemmel kapcsolatban, de ez nem az ő harca.

‒ Miért, talán megbocsájtottál neki? – mutatott a flaneles felé.

Kihagyott egyet a szívem. Lassan felé fordultam, ő csendben bámult minket, várta a döntést. Jobban mondva a verést várta. Micsoda hülye perverzió ez? Így akarja megszerezni a lelki feloldozást? Tényleg ennyire sajnálná?

‒ Teljesen mindegy, ha megbocsájtott, ha nem. ‒ Max úgy állt ki, mint egy öreg megmondómester. ‒ Nem tudom, te hogy vagy vele, Vin, de én így nem tudok együtt dolgozni Daniellel.

‒ Én sem.

‒ A mi munkánkban pedig kell a bizalom, Sammy. Teljesen mindegy, hogy döntesz, Daniel ezt előbb utóbb vissza fogja kapni.

Ezek kezelhetetlenek.

‒ Én se várom el, hogy így dolgozzunk együtt. ‒ A semmiből végre felszólalt az érintett is. Bűnbánó volt. Furcsa, de minden szavát elhittem. ‒ Hatalmasat hibáztam, nagyon csúnyán megütöttelek, és borzasztóan sajnálom. Én magam várom el, hogy ez az egész megtörténjen.

Tehát igazam volt.

Reszkető írisszel néztem rá, éreztem, amint elgyengül az arcom. Ő ugyanígy bámult rám vissza. Egymás tükörképei voltunk.

‒ Akkor megcsinálom én ‒ fordultam szembe a rokonaimmal.

‒ Hogy mi? – lepődtek meg.

‒ Daniel eldöntheti, hogy Vintől kap egyet vagy tőlem.

Fagyos hangulat telepedett meg a fiúkon, kivéve a hátsón. Daniel próbálta visszatartani a nevetését, azonban elég nehezen ment neki. A fiúk óvatosságra uszítva, szinte alig láthatóan rázták a fejüket.

‒ Most mi van? ‒ horkantam fel értetlenkedve.

‒ Megbüntetni akarjuk, nem megölni! ‒ hebegett Vincent.

‒ Ezt most nem értem ‒ morogtam.

‒ Mindegy, mindegy, jó lesz! ‒ Dan még mindig röhögött. ‒ Legalább attól kapom, akitől kijár! ‒ Fancsali arccal hátrafordultam, amire ő kajánul elvigyorodott.

‒ Hidd el, ez nem jó ötlet!

‒ Most már csak azért is tőlem fogja kapni! ‒ kiáltottam mérgesen, majd teljesen elé csörtettem. ‒ Na, melyik oldalra kéred?

Olyan magas volt, én pedig hozzá képest olyan alacsony. Ez nagyon megijesztett volna más esetben, de most csak le akartam rendezni ezt az egészet. Idióta férfibecsület.

Amikor látta, hogy elég nehezen érném fel, csak még szélesebbre húzódott a mosolya. Ismét a hajába túrt, hogy elsöpörje a homlokába omlott, hullámos tincseket. A fürtjei az esti homályban feketének tűntek, pedig reggel még mogyoróbarnák voltak.

‒ Letérdeljek? ‒ kérdezte, de még mielőtt válaszolhattam volna, végrehajtott a folyamatot.

‒ Még szemtelenkedsz is? ‒ vicsorogva húztam el a szám.

Vincent elégedetten lépkedett a térdelő Daniel mellé, majd még mielőtt lecsaptam volna, hallottam, hogy odasúg neki valamit.

‒ Szerintem készülj, állítólag öt éves koráig farkasok nevelték.

Majdnem elröhögtem magam a férfi megdöbbent ábrázatán.

‒ Á-állítólag? ‒ Tekintete Vinről rám vándorolt, majd még egy kiáltás hagyta el a száját. ‒ Hé, a gyűrűt ne, a gyűrűt ne!...

Aztán elhallgatott. Ahogy behúztam neki, egyszerre öntött el az elégedettség mámorító íze, és az öklömbe maró, csontrepesztő fájdalom.