Prológus

Sziasztok! :)

Mivel a wattpadon még nincsenek olyan sokan regisztrálva, és nem érzik magukat teljesen otthon benne, ezért szeretném veletek itt is megosztani a történetem.

Ez egy teljes mértékben romantikus sztori, bármiféle misztikum nélkül. Ha ilyesmire vágyik a kis lelketek, akkor kérlek, olvassátok el a történetem! :)

Samantha megigazította a fülében a fülhallgatót, hogy az autó berregő motorjának zaja ne zavarja zenehallgatás közben. Odakint lassan már sötétedett, szürkületbe burkolva látta maga mellett a bátya alakját, miközben vezetett. Olivazöld szemét meredten az útra tapasztotta, közben az egyik kezével a pohártartó felé nyúlt, hogy kikortyolja a szénsavmentes, felmelegedett kóla maradékát. Még mielőtt balesetet szenvedtek volna, Sammy előrehajolt kiszakítva magát az anyósülés kényelméből, majd Vincent erős markába nyomta a poharat.

‒ Megtanulhatnál végre vezetni ‒ morgott hangosabban a fiú, hogy a húga is meghallja.

‒ Hm? ‒ Samantha érdeklődve kapta ki a füléből a kis hangszórókat.

‒ Csak azt mondtam, hogyha végre szereznél magadnak jogsit, az életben maradásunk esélye legalább ötven százalékkal megnőne.

‒ Ne dramatizáld túl ‒ nevetett.

‒ Komolyan. Mióta vezetek? Tíz órája?

‒ Csak kilenc és fél. ‒ A barna hajú lány is belekortyolt a saját italmaradékába, amitől fintorogva húzta el a száját. Ezután visszahuppant az ülésbe, és folytatta az ablakon való kibambulást.

Lassan már ismerőssé vált a táj, holott tíz éve, hogy nem járt erre. Csupán az segítette, hogy úgy tűnt, Mistmountain még évtizedekben mérve sem változik semmit. Az út ugyanolyan hepehupás volt, az azt szegélyező hatalmas, égig érő fák ugyanolyanok voltak, még a köd is ugyanúgy kúszott alább a hegycsúcsok közül alkonyatkor, mint tíz évvel ezelőtt.

Vincent szitkozódva kapcsolta fel a ködlámpát, aminek a fénye mintha tömör vászonba ütközött volna, nem mutatott sokkal tovább, mint amennyire szabad szemmel lehetett látni.

‒ Komolyan, Sammy, kirohad a szemem.

‒ Ha jól sejtem, tíz perc és ott vagyunk ‒ felelte unottan.

‒ Meg még tíz perc, amíg felérünk Maxhez.

A férfi neve hallatán mindkettejük ajkára halvány mosoly húzódott. A Foster család legkedvesebb és egyetlen nagybácsija mindig is sokkal közelebb állt a testvérpárhoz, mint a tulajdon szüleik. Hogy mi lehetett ennek az oka, azt sosem tudták pontosan megfejteni, de mindannyian érezték ezt, és valahogy nem is próbáltak változtatni rajta. A Foster-szülők talán akkor követték el a legnagyobb hibát, amikor kirángatták ebből a környezetből a gyerekeket, és nagyvárosba vitték őket. Olyanoknak, akik mondhatni falun nőttek fel, nagyon nehéz beilleszkedni egy nyüzsgő metropolis életébe, pláne, ha akkor a legnehezebb korukat élik. Samantha akkor volt nyolc, sérülékeny volt és érzékeny lelkű, és talán sosem sikerült igazi barátokat szereznie. Vincent abban az évben töltötte be a tizenhármat, és itt kellett hagynia a barátnőjét. Talán ennél többet nem is kell erről mesélni.

Épp ezért döntöttek úgy, hogy amint lesz esélyük, rögtön visszatérnek Mistmountain hegyei közé, és mi sem volt erre jobb alkalom, mint Sam egyetemre vonulása. Szerencsére felvették, Max bácsi pedig tárt karokkal fogadta őket. Pár nap alatt szerzett Vincentnek munkát maga mellett, ő is beáll a favágók társaságába, akik ezen a környéken nem is kerestek olyan rosszul, hiszen a remek minőségű faanyagokat nem csak tüzelőnek, de szobrászoknak és ácsoknak is szánták, bőven jutányos áron.

Valóban nem kellett tíz perc. Kezdtek sűrűsödni a közúti lámpák, mígnem végül behajtottak egy hatalmas, fából faragott kapun, amire valami feliratot véstek, de még egyikőjük sem olvasta el soha. Nem volt szükség rá, sejtették, hogy mi állhat rajta. Ezután kanyargósabbá vált az út, szélén üzletek és lakóházak álltak felváltva. Errefelé mindenki oda építkezett, ahova tudott.

Már innen is lehetett látni a helyet, ahova tartottak. Max bácsi kunyhója nem a völgyben volt, hanem sok másik emberével együtt a hegy oldalában állt. A távolságban az ablakokon átszűrődő lámpafény úgy pislákolt, hogy a házak úgy tűntek, mint a sírkövekhez rakott gyertyák az éjszakában. Mélységes nyugalmat árasztottak magukból.

‒ Otthon vagyunk. ‒ Vincent elmosolyodott, és a húga combjára csapott.

‒ Au – röhögött, de közben a tekintetét le sem vette a látványról.

Sammy már alig várta, hogy ismét szétnézzen a városban. Amikor még kislány volt, egyedül sehova sem engedték el, ráadásul az egyetemre egyáltalán nem emlékezett. Jelenleg talán ez érdekelte a legjobban.

Messzire elkerülték a városközpontot, végig szélül maradtak, úgy hajtottak a hegy felé. Az út itt még kövesebb lett, mindketten sokszor beverték a fejüket a tetőbe, de mindez olyan nosztalgikus érzéssel töltötte el őket, hogy inkább csak nevettek rajta. Mire bekanyarodtak a megfelelő úton, ami Maxhez vezetett, Sammy három bőröndöt tartott a kezében, amik a hátsó ülésről pattantak előre.

‒ Valami nem stimmel ‒ suttogta Vin, miközben lefékezett jövőbeli otthonuk előtt.

A ház ugyan nem változott semmit, a többitől egy kicsit távolabb állt egy elhanyagolhatónak tekinthető dombon, a teraszon még mindig ott állt egy hintaágy és egy dohányzóasztal, mégis olyan ridegnek tűnt az egész.

A férfi gyanakodva szállt ki. Úgy volt, hogy a nagybácsi várni fogja őket, mégse jött ki eléjük. Ráadásul a lámpák se égtek odabent.

‒ Mi a franc? ‒ Sammy macska módjára surrant ki a kocsiból. Érezte, ahogy elönti a félelem. Ez egy nyugodt környék, szinte soha nem történik semmi, akkor miért pont most lenne?...

‒ Lehet, hogy csak egy vadállat ment be.

‒ És te mennyivel örülnél jobban egy medvének, mint egy betörőnek?! ‒ kiabált suttogva a lány.

‒ Csak maradj itt! ‒ intett felé Vincent, majd elindult a bejárat felé, és nemsokára eltűnt a sötétben.

Samantha pár percig a körmét rágva várt. Fejében visszhangoztak az éjszaka neszei. Messzebbről hallatszott, ahogy egy patak csordogál lefelé nem messze a háztól, körülötte tücskök ciripeltek, a bokrokban pedig remélhetőleg csak madarak vagy macskák mocorogtak. De rég nem hallott ilyeneket… a nagyvárosban szinte minden este dudálásra aludt el, és most hirtelen rettentő idegennek tűnt ez az egész, hiába vágyott rá annyira.

Még mindig nem kattan fel a villany…

Mistmountainben esténként még nyáron és tavasszal is hideg volt, ő pedig egy szál sortban és lenge kötött kardigánban ácsorgott odakint. Fázott. De mit tegyen? Azért öltözött így, mert délután még jó meleg volt, és arra számított, hogy azonnal bevágódhat a kandalló elé egy teával. Talán be kéne ülnie a kocsiba…

És, ha kijön az az idegbeteg, aki bent van? És, ha a medve? ‒ A lány erre a gondolatra teljesen elsápadt. Tényleg meg kell tanulnom vezetni ‒ motyogta magában, aztán kitárta a kocsi ajtaját, hogy beüljön, és kicsit megmelegedjen.

Csak ne legyen semmi baj! ‒ Szorosan összehunyta a szemét, de ekkor, amint letette a fenekét az ülésre, hangos csörömpölés ütötte meg a fülét. A lánynak nem is kellett több.

Szinte villámcsapáként robbant ki a kocsiból. A csomagtartóhoz rohant, kidobálta a csomagokat, amíg végre talált egy használható fegyvert: egy kerékkulcsot. Szorosan a markába fogta, és berohant a házba.

A kezdeti lelkesedése azonnal alábbhagyott, amint belépett és megtapasztalta az odabent uralkodó jéghideg sötétséget. Néma csend leple feszült a fakunyhóban, csak a dédnagyi antik ingaórája ketyegett valamelyik sarokban.

Nem ismert fel semmit. A bútorok más helyen voltak, és már azt is elfelejtette, hogy merre mit találna. Sam előre lépett néhány lépést, súlya alatt recsegtek a parketta lécei. Ekkor újra üvegcsörömpölést hallott. Most már egyértelmű volt az irány, talán a konyhából jött.

Lassú léptekkel indult el, és valóban a konyhába lépett be. A végében egy sötét alak sziluettje derengett fel, ami épp a pultban kutatott valami után.

Az adrenalin azonnal elöntötte Sammy testét. Tenyerének puha bőre recsegett a kerékkulcson, ahogy jobban megszorította. Mit csináljak?! ‒ visított a kétségbeesett hang a fejében. ‒ Mit?! Mit?! Mit?!

Úgy tűnt, hogy az alak megtalálta, amit keresett, gyorsan kifordult a pult felől és elindult a konyhaajtó felé, ahol Sammy is állt. A lány szinte önmagától cselekedett. A magasba emelte a csavarkulcsot, majd lecsapott.

Egy férfi kiáltott fel, az arcát még mindig nem látta, de láthatóan a fejéhez kapott, azonban a várt eredmény nem következett be: azonnal kapcsolt, még mielőtt újra lecsaphatott volna, kicsavarta Foster kezéből a szerszámot, aztán behúzott neki egyet.

A hugica az ebédlőbe tántorodott, teljesen elveszítette az uralmát a teste fölött. Megpróbált az asztalra támaszkodni, de a keze megcsúszott a terítőn, amitől minden lesodródott, ő maga pedig félájultan terült el a földön.

Aztán felkapcsolódott a villany.

Vincent és Max a nagy hangzavarra riadtan rohantak be a hátsó bejáraton. Nem az a látvány fogadta őket, amit egyhamar el tudnak majd felejteni: egy nagydarab, magas, szinte már szakállas férfi vérző fejjel, nagyokat pislogva nézett rájuk, a legifjabb Foster pedig összetört porceláncserepek között nyöszörgött a padlón. Meg sem bírtak szólalni. Először Max szájára jött a szó, de a hangja szinte elhalt a hegyek között.

‒ D-Daniel?...

Vincent amint magához tért, a húgához rohant. A karjai közé kapta, élettelenül lógott lefelé. Az arca már most úgy feldagadt és belilult, mintha három napja verték volna össze. A fiú döbbent szempárral nézett fel az elkövetőre.

‒ N-Nem… ‒ Ő azonnal felemelte a kezét védekezésül. Fogalma sem volt, hogy mi folyik körülötte, ő is épp elég nagyot kapott ehhez. ‒ Én nem…

‒ Elrohanok orvosért! ‒ mondta a nagybácsi, és azonnal el is tűnt.

‒ Én meg csinálok borogatást, te addig fektesd a kanapéra!

Úgy tolta át a férfi kezébe a húgát, mint egy darab sonkát. Daniel térde a sokktól kicsit megroggyant, de végül sikerült a nappaliban a fekete bőrkanapéra ültetnie a lányt, és mivel fogalma sem volt róla, mi mást csinálhatna, leült vele szemben a dohányzóasztal túloldalára.

Samantha feje hátrabicsaklott, de lassan körbemozgatta. A háttámlán végiggurította a tarkóját, hogy a férfi szemébe tudjon nézni nagyobb megerőltetés nélkül, ő pedig ilyen lesújtó tekintetet talán még életében nem látott.

Nemsokára Vin odaért a konyharuhába csavart jégdarabokkal, és azonnal a feldagadt arcnak nyomta. Pár percen belül a szomszédból megérkezett Mistmountain orvosa is, mindhárman körülzsongták a félájult lányt, Daniel pedig végig magán érezte azt a lesújtó, semmitmondó tekintetet. A lassanként harmincéves férfi új dolgot húzhatott le az „első alkalmak” listájáról; egy csapással félholtra verte a kollégája fiatal unokahúgát.